A Mongol Menet, avagy emberek, múzeumok, téglák és csacsik

Hetedik fejezet, amelyben még mindig a gázolaj a szűk keresztmetszet, de már jut idő múzeumokra is, és a kontroll posztok már nem is annyira zavaróak…

Tízedik nap. Khiva – Buhara

Reggel a recepciós fiú segítségével megoldottuk a dízel kérdést. Újra a feketepiacon vásároltunk üzemanyagot és felszerelkeztünk két plusz kannával is. Most már 100 liter van a tetőn, így azért egy kicsit biztonságosabb érzés nekivágni a napnak. Tényleg nincs más megoldás, a legtöbb kúton még benzin sincs, ha pedig mégis, akkor őrült hosszú sorok várakoznak. Amúgy a benzinkutak kábé hetven százaléka ki sem nyit.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a kereslet másutt elégítődik ki, mert a feketepiac az bizony virágzik, de a tapasztalatunk teljességgel pozitív: a megállapodás kötelez, alkudni lehet, nem lejmolnak és az adott szót betartják.

Míg a Meki az autóról gondoskodott újra felkerestem a történelmi város ősrégi, gyönyörű utcáit. A déli kapun léptem be a városba, erről az oldalról néhány utcányi, még ma is lakott régi ház fogadott a maga nyüzsgő forgatagával. Beljebb haladva ismét elém tárultak a szent város monumentális, lélegzetelállító épületei: mecsetek, minaretek, mauzóleum és a hárem.

Mindenfelé gyönyörű mozaikok, fafaragásos kapuk, oszlopok, mennyezetek. Körös-körül múzeumok, melyek a tradicionális kézműves iparból gazdagon merítve a használati tárgyakon, fotókon, történelmi leírásokon keresztül mutatják be Híva városának történetét.

Utunkat folytatva szépen megművelt területek mellett haladtunk tovább, termelnek itt gabonát, kukoricát, gyapotot, de még rizst is. Turktul városa után aztán újra következett a sivatagos terület, ameddig csak a szem ellát.

A pontos idő most 12.53. Kint kíméletlenül perzselő 41 fok, de már nem klímázunk. Spórolunk az üzemanyaggal, 100 km-en így nagyjából három liter dízelt tudunk megtakarítani. Sok kicsi sokra megy, főleg ahol nincs, ugye…

Útközben a forróságban arról beszélgettünk, hogy itt aztán igazán ki lehetne használni a nap energiáját, de a próbálkozásnak még a jeleit sem láttuk sehol. Sajnos, míg az alternatív energia előállítása drágább, mint a hagyományos energiáé, jelentős változás nem várhatő.

Napközben sok vadonatúj épület és az útvonalunk mellett párhuzamosan épülő autóút mellett haladtunk el.

14 óra felé megálltunk egy út menti fogadó mellett, ahol ízre nagyon finom, de a mi ízlésünknek kicsit zsíros levest, salátát és teát fogyasztottunk. Megismerkedtünk pár útépítő munkással és egy Buharából Hívába tartó moszkvai házaspárral. Oroszul, angolul és kézzel-lábbal folyt az eszmecsere az üzbég gazdasági és politikai helyzetről, illetve megvitattuk, hogy a nálunk kialakult kép az országról mennyire nem helytálló. Csupa kedves, becsületes, segítőkész emberrel találkoztunk az út során, korrupt emberrel ez idáig nem volt dolgunk és reméljük ez így is marad. A kontroll pontokon is csak mosolyognak ránk, senki nem próbált lehúzni vagy átverni bennünket.

Közben voltak szamarak, vízbe ugráló gyerekek, birkákat szállító Moszkvics és sajnos egy újabb gumimizéria – most nem kő, hanem csavar volt a probléma okozója.

Estére azért megérkeztünk Buharába.

„Az elmúlt pár évben nekem is volt szerencsém utazgatni egy kicsit. Ez alapján tapasztalatból mondom, hogy miután végigszív az ember egy napot egy autópályán is megterhelőnek tekinthető távolság leküzdésével olyan utakon, ahol azokat sokszor csak azért nevezzük annak, mert mások is ugyanazon a nyomvonalon haladnak, a térképen húzott vonal pedig leginkább sormintaként értékelhető, néha még az egyébként klaviatúrához nőtt kezű embernek is megerőltető egy egyszerű kijelentő mondat rögzítése.  Nemhogy egy gyakran még otthon is (Wilhelm Tell szelleme bocsássa meg nekem: istentelenül ronda) sviccerül kommunikáló, illetve a hétköznapokon számokkal dolgozó utazónak. Szóval türelem, emberek! Merthogy az erény. Meg időnként meghozza az eredményét.

És láss csodát! A Nagy Kiosztás óta Mekiék (nyilvános) blogolásában is épp akkora mértékű és hirtelenségű változás állt be, mint hazánk időjárásában. (Talán az sem titok, hogy családjukkal kezdettől bővebb és részletesebb formában tartják a kapcsolatot mint velünk, külsős blogolvasókkal.) Ahogy egyre jobban közelednek azon régiók felé, amelyek miatt elindultak e gigászi útra, az ő nyilvános beszámolóik is egyre színesebbek és érdekesebbek. Mert miután odaértek, meglassultak. (A 10. nap volt az első hivatalos pihenőnapjuk.) Mert nekik is több élményt jelentenek a napok. Mert nekik is tartogatnak újdonságokat. Amiket már szívesebben rögzítenek, mint a korrupt posztok aktuális árfolyamát. Olvassuk a blogjukat, és képzeletben utazzunk velük mi is!

Üdv: Huba”

Tizenegyedik nap. Buhara, múzeumlátogatás és városnézés

44 fokban nekivágtunk az öreg városrésznek, majd taxival jártuk be a külvárost. Mint ti is láthatjátok a fotókon, egy iszlám város ezen a részen nem azt jelenti, hogy a nők burkában járnak és minden férfi kaftánban van öltözve. Nyugodtan jöhettek ide akár rövidgatyában vagy pántos trikóban is – senki nem néz kis vagy szól meg ezért. A gyerekek előre köszönnek a turistáknak, kérdezgetik angolul a nevüket és nevetgélnek, miután megpróbálják kiejteni a számukra ismeretlen hangzású neveket és szívesen veszik, ha fotózzák őket. Ez is egy modern város, mely próbálja megőrizni a tradíciókat, de a fiatalok sajnos itt is egyre többen az MTV és a VIVA tanításából merítenek. Sok modern, csinos és szép leány van errefelé. Éttermekben a nők is simán kikérik maguknak az üveg sört és nem ritkán konyakkal fejezik be az étkezést, comme il faut.

Igazi kereskedő város Buhara is, de itt már azt éreztük, hogy sokkal több a rámenősség, ami néha már zavaró. Ezt nem tapasztaltuk Khivában, amelyről azt gondoljuk, valóban egy kis ékszerdoboz és sokkal jobban is vigyáznak rá. Megtudtuk, hogy tolmácsnak lenni itt most nagyon jó. Angol, német és francia nyelven vezetnek, de hiány van az olasz és spanyol fordítókból. Utóbbi nyelvet nem tanították eddig Buharában.

Igazából a múzeum itt egy mást jelent, mint amit mi megszoktunk. Itt simán árusokkal vannak tele a múzeum épületei, de akár a teremőrök is árulják saját portékájukat: hímzések, réztányérok, stb. Ezt Khivában nem tapasztaltuk, ott a múzeumnak gazdag a saját beltartalma is. A taxis egyébként egy fiatal srác volt, akit megkértük, hogy turistamentes helyre vigyen el ebédelni/vacsorázni – nem csalódtunk. Nagyon finomat ettünk és itt is mindenki nagyon kedves volt velünk.

A munkanélküliség sajnos itt is igen nagy, ezért sokan külföldön, legtöbben Oroszországban dolgoznak. Putin politikája – aki már öt évet ledolgozott Oroszországban, az megkaphatja az orosz állampolgárságot – bevált, ez viszont azt jelenti, hogy sokan nem jönnek már vissza.

Az állam által deklarált minimálbér 40 USD/hó! A maximum ennek a tízszerese. Ma azt is megtudtuk, hogy a most futó Daewoo/Chevrolet autókat Tashkentben is gyártják – persze nem volt nehéz rájönni, mert lényegében kizárólag ezekből áll az újautó állomány. Az elnyűhetetlennek hitt Moszkvicsok és Ladák már rég kihalóban. Nem úgy viszont a régi ZIL, Kamaz és MAZ kamionok.

Nagyon sok emberrel beszélgettünk ma is, akadt köztük kereskedő, rézműves, taxis, tanár, tolmács, étteremtulajdonos, szállodavezető, nyugdíjas – kivétel nélkül mindenki kedves volt, és tényleg örülnek a turistáknak. Lehet, azt gondoljátok, ez tőlünk naivnak tűnik, de akkor is így érezzük.

Tizenkettedik nap. Buhara – Szamarkand, 300 km

Nyugodt, békés utunk volt. Következzék hát most, amolyan szabad ötletek jegyzékeként néhány (számunkra) érdekesség. Például itt az EURO raklapot még hírből sem ismerik. Képzeljétek el, hogy kézzel raknak meg egy billencs Kamazt téglával. Egyesével. Majd azt egyesével is szedik le. Gondolom talán azért, mert közel s távol egyetlen darus teherautót sem láttam. Igen, biztos ezért lehet. Vagy az, hogy idősebb helyiekkel beszélgetve többször előkerül, hogy szeretik a magyarokat. A fociról és az Ikaruszról vagyunk általában ismertek. De ma például odajött hozzánk egy férfi, aki Székesfehérvárt emlegette. Valószínűleg katona lehetett a múltban. Kíváncsi lennék, a mostani fiatalok vajon mihez kötik Magyarországot, mert ugye a fociban már régen nem remekelünk és hát az Ikarusz sem régi fényében ragyog. Feltűnt az is, hogy az egész országban utón útfélen mobil telefonkártya boltok, de olyan szinten, hogy a városokban kb 200-300 méterenként.

Más. Havoi nagyon kulturált mezőgazdasági város, ahol az ipar rohamosan fejlődik, rendezett főutca, a kapukon benézve zöld belső udvarok. A főút mellett mindkét oldalon járda és zöld virágos előkertek. Sehol egy szemét. Erőmű, finomító és gázfejlesztés, na meg egy vadonatúj reptér ennek a csodának a magyarázata. Havoi booming city.

Útközben találkoztunk olasz motorosokkal, eszmecsere ki merre járt, ilyesmi, majd csatlakozott hozzánk a helyi erő is, szamárfogattal. Csodálkozunk azon, hogy ezek a pici szamarak mit ki nem bírnak. Húzzák a kordét emberekkel, néha ezzel szállítják még a marhákat vagy kecskéket is. Amikor nem dolgoznak, állnak a földek mellett kikötve a tűző napon. Tehát a falusi életben a szamárfogat, mint olyan, a mai napig nélkülözhetetlen. Egyébként motorkerékpárból ma láttuk az első MZ darabokat, a többi valószínűleg mind Ural volt.

Szamarkandba érve azonnal konstatálhattuk, ez bizony egy gyönyörűen fejlődő, hatalmas város. A centrum felé vezető főbb utcákon mindenhol építkezések, lerombolják a régi házakat vagy épp felújítják azokat, és a nyugati modern városok mintájára alakítják ki az utcák arculatát, tele üzletekkel éttermekkel. Itt láttuk az első Merciket is – eddig javarészt csak orosz vagy üzbég-koreai autók voltak.

Körbejártuk a várost és megnéztük az óváros gyönyörű épületeit, részeit. Viszont amint az óvárosból egy mellékutcába kanyarodtunk, azonnal kezdődött Szamarkand másik oldala. Szűk utcák, egymásra épült házak, sehol egy tábla vagy jelzés. A legtöbb utca egy aszfalt nélküli zsákutca. Azért itt is óriási a kontraszt. Találtunk egy B&B-t ahol ma este olasz, belga, koreai, indiai, japán és német világutazókkal töltjük az estét.