A Mongol Menet, avagy dízelvannincsokéköszi

Hatodik fejezet, amelyben vándoraink egy igazi gyöngyszem kis hotelra lelnek, csupa kedves emberrel és néhány lehúzós piaci csencselővel találkoznak, csak az a fránya gázolaj, az nem nagyon akar csak úgy szembejönni

Újabb rendhagyásnak lehettek szemtanúi, hiszen a rögtönzött villáminterjút követően most idézetet olvashattok utazóink bejelentkezéséből, megspékelve a már-már kihagyhatatlan Kozma doktor féle továbbgondolással, és egy, a kirgizisztáni konfliktushelyzetről szóló korábbi hírrel.

Kilencedik nap. Nukus – Khiva

11-kor indultunk a hotelből – JIPEG JOLI – mindenkinek csak ajánlani tudjuk! Bepakolás közben észrevettük, hogy az autónk ragyog a tisztaságtól. Éjjel önkéntes angyalok mosták fényesre a masinát. Nehéz volt megtalálni a felelős jótevőket, akiknek köszönetünkre csak annyi volt a válasza, hogy „jó utat és mihamarabb gyertek vissza”. Hotelünk mellett volt egy óvoda, ahol a 3-4 éves gyerekek már angolul tanultak és vidáman beszédbe elegyedtek velünk. Hiába, na, Nukust és embereit nagyon szeretjük.
Utunk a bazárba vezetett tovább – Edit elment váltani, 15 perc után egy szatyor pénzzel tért vissza, szokásos módon kicsit nyerészkedni akartak rajta, de szemfülesen nem hagyta magát. Ezt követte a dízel vásárlási mizéria. Az országban az olajkrízis miatt (leállt a benzin és dízel előállítás egy hónapja) sok benzinkút be van zárva, vagy ami nyitva van, ott gázt – hisz ez az ő aranyuk – jó esetben benzint lehet kapni. Így nagyrészt benzin és gáz üzemű gépjárművek közlekednek, még a régi benzines ZIL kamionok is gázzal futnak. Egy taxist kérdeztük meg hol is juthatnánk gázolajhoz, pár telefon után követtük őt egy kútra, ami zárva volt. Szerencsénkre pont arra jött egy dízeles ZIL akit a Meki megállított, újabb kérdezősködés, telefonálás, majd a ZIL egyik utasa átült a taxiba és mutatta az utat a 15 km-re lévő faluba. Itt végre a normál ár kétszereséért sikerült tankolnunk, ami teljesen normális, hiszen a dízel hiánycikk. Érdekesség: kiderült, hogy a taxi vezetője járt már Budapesten, 1986-ban, junior könnyűsúlyú ökölvívóként, tagja volt az üzbég válogatottnak.

Úton Khiva felé több esetben is megálltunk, hogy próbálkozzunk dízelt venni, de nem jártunk sikerrel.
Néhány helyen megálltunk az útirány felöl érdeklődni, az emberek nagyon segítőkészek és a férfiak első dolga, kezet nyújtani. A dízel problémát a határon jelezték a velünk együtt átkelők, de akkor még nem igazán hittünk nekik, mi tudatlanok… Egyébként, errefelé ha fizetnek valamit, belecsapnak a pénzzel együtt a másik tenyerébe. Így áll az alku.
Khiva felé megálltunk dinnyét enni, evés közben elbeszélgettünk a termelővel, gyerekekről, családról, munkáról. Itt minden rendben van és szeretnek itt élni az emberek.
Érdekesség: a cseresznye oroszul is cseresznye a hús az pedig üzbégül „gús”.,
Tovább haladva Khiva irányába, elhagyva Urgencs városát egy ponton hídon (az új híd most épül) keltünk át- ahol találkoztunk egy Moszkvics ad-hoc bútorszállítóval. A szükség nagy úr.
Ez a régió a mezőgazdaságnak és a túrizmusnak köszönhetően folyamatosan fejlődik, új házak, szép utcák, tisztaság, az emberek pedig szívesen fogadják a turistákat és többször tapasztaltuk, hogy ránk köszönnek és üdvözölnek.
Első utunk a régi városhoz vezetett ahol csak kapkodni tudtuk a fejünket a sok csodálatos ódon épület láttán. Körülbeblül időszámításun k előtt úgy 400-500-ban épült a város, amit az idegenvezető szerint a 19. században csak alig harminc százalékban kellett restaurálni.
Remek esténk volt egy helybeli pici étteremben. Szerették a hazai pálinkánkat és táncra is perdültünk, ahogy kell…

Hát így telt egy nap, amikor még nem az útviszonyok, és a Rejtő regénybe illő határátkelők jelentették a főbb, leküzdendő akadályokat. Innentől azonban, kedves olvasó, átadlak Huba dokinak.

„Mekiék kilencedik napi képein láttam egy nagy tablót, azon meg a Silk Road Projekt feliratot. Volt ott térkép is, sok híres várossal, útvonallal, és én marha, már kezdtem azt hinni, ezeket fogják újraaszfaltozni. Utánanéztem. Úgy tűnik, nem. Vagy legalábbis nem jobban, mint ahogy az most kinézhet.

Az régi meggyőződésem, hogy az Isten háta mögötti helyek könnyen elérhetővé tétele nem feltétlenül jelenti a Kánaán gyors közeledtét az ott élők számára. Erre a legjobb példát Grúziában láttam. Ott óriási sebességgel igyekeznek a 2 évvel ezelőtt még csak egy dózerekkel javítgatott, betont kizárólag cementhiányost látott, hegyi ösvénynek tűnő, talán Sztálin elvtárs (az enyém ugyan nem!) idején épített, fő-, de szilárdnak nem nevezhető burkolatú úton megközelíthető, az orosz határ menti Svaneti tartományt aszfalton is elérhetővé tenni. (Szóltam, hogy zavaros lesz! ) Ez a régi szovjet körülményekhez szocializált helyieknek nagy örömet, és a munka lehetőségét, egyúttal pedig a turisták számának növekedését okozza. A messziről jövő idegenek bevételeket jelentenek, de így néha „elmaradott bennszülöttekként” fotózzák a híresen hosszú kort megélő őslakosokat Európa legmagasabb hegycsúcsától alig 40-60 kilométerre. (Nem a Mont Blanc ám a győztes! Az oroszok viszik a pálmát ebben is.) Mert azok az emberek, akik megfelelő utak híján 2 éve még tényleg elzártan éltek a Világtól, bizony nem úgy öltöznek, nem úgy viselkednek, mint a városi emberek.

Hamis lesz az így kapott kép. A végén a sokáig utazó, ám mégsem mindig legtájékozottabb turisták is kellően kellemetlenül érezhetik magukat. Pont úgy, mint itthon a német kirándulócsoportok romantikus lelkületű tagjai, akik elképednek, amikor meglátják, hogy a puszta ötöst lovagló csikós a mutatvány végén farmert húz, és modern japán autójába ülve, műúton száguld el a brojlercsirke-üzemébe. Grúziában, a dél-oszét határvidéken kampányelemként épülő műfüves focipályáknak (és tényleg!) is jobban örülnek a gyerekek, mint az egyébként lélegzetelállítóan szép hegyek között kanyargó aszfaltcsíknak. Csúsztatásnak tűnhet ez is. Lehet, hiszen az már nem Svaneti, hanem Racha. Néha tehát zavaros a messziről készülő kép. Ezért kell odautazni! Megnézni a saját szemünkkel. Épp úgy, ahogy Meklerék teszik Közép-Ázsiában.

Szóval a Silk Road Projekt. Művészeti és oktatási szervezet. Non-profit, de Incorporated. Wiki (a mindentudó szőke) szerint 1998-ban hozta létre egy Yo-Yo Ma nevű csellós, művészek és intézmények közötti együttműködést, multikulturális művészeti csereprogramokat sürgetve, hogy újraindulhasson a Selyemút mentén a kapcsolatokat és fejlődést teremtő gondolatáramlás. Van már saját zenekaruk, CD-ik, könyvük, Amerikából, Svájcból és Japánból finanszírozott oktató- és előadói programjuk, és sok-sok Yo-Yo Ma koncertjük. Tanulságos.

A támogatásokból úgy tűnik, még szép nagy táblákra is futja. Legalább láthatják az utazók (Meki és Mikó), hogy megérkeztek útjuk azon szakaszára, amiért úgy rohantak az első héten. A Selyemútra. Hogy az pontosan micsoda, vegye mindenki a fáradtságot, és nézzen maga utána! Például itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Silk_Road. (Találkoztam már például olyan amerikai turistával, aki csalódottan mesélte, hogy a Borostyánút nem borostyánnal van kirakva… )

Csak megjegyzem a térképre pillantva, Barátaink már túl vannak (légvonalban!) az Ulánbátorig vezető útjuk felén. Most jön a java. Minden értelemben. Írás közben háttértévézek, ahol megy a déli híradó, és látom, hogy Dél-Kirgizisztánban, Oshban (ott lesz a 28. napi szállásuk!) most is egy égő Daewoo Lanos tetején ugrálnak a helyi lázadók. (Az volt? Ott is úgy hívják? De szép, változatos a Világ, ahol élünk! ) Zavargásokról, üzbég-kirgiz konfliktusról beszélnek. Ennek is utána kell néznem…”

2010. június 12., szombat 11:23 | Frissítve: 1 órája

Kirgizisztán átmeneti elnöke katonai segítséget kért Moszkvától, mivel állítása szerint elveszítették az ellenőrzés az ország déli részén kirobbant etnikai konfliktus felett. A zavargásokban már ötvenen meghaltak, hatszáznál is többen megsebesültek Os városban.

Szombaton orosz katonai segítséget kért Moszkvától Kirgizisztán átmeneti elnöke. Roza Otunbajeva azzal a kéréssel fordult Dmitrij Medvegyev elnökhöz, hogy küldjön alakulatokat az etnikai feszültség megoldására.

Otunbajeva szerint az ország déli részén kialakult konfliktus felett “elveszítették az ellenőrzést”, és már több mint ötvenen meghaltak, hatszáznál is többen pedig megsérültek a zavargásokban.

Kirgizisztán déli részén, Os városában csütörtökön csaptak össze kirgiz és üzbég fiatalok. A város és környéke az elűzött Kurmanbek Bakijev elnök híveinek fellegvára. Szemtanúk szerint a helyi kirgiz és üzbég lakosság, illetve a különböző klánok között törtek ki ismét az összecsapások, mint korábban már többször is.