Tudósítóink jelentik…

Ötödik fejezet, amelyben hirtelen ugrunk az időben, és megszólalnak az utazók

Amíg papíron is utolérjük a Dübörgő Dühöngőt, alias Kontrollposzt Fikenázt, álljon itt most egy előrehozott jelentés. Akik szerették a Ponyvaregény ide-oda ugrálós sztorimesélését, és nem akadtak ki rajta hogy Travolta csúf, golyó általi halált halt a klotyón egy képregénnyel a kezében, filmidő tekintetében meglepően korán, annak ez kis kitérő nem jelenthet problémát. Akinek viszont fogalma sincs miről is vakerok épp, az se csüggedjen, Mikó és Meki kalandjai tovább folytatódnak, kronológiai sorrendben. De elég az szavaknak csépléséből, a terep Huba doktoré…

„Június 25-én, délelőtt, kb. fél 10 körül jelentkeztek be Mekiék a mostanában hírhedtté vált, jelenleg festőinek még igen nagy jóindulattal sem nevezhető kirgizisztáni Oshból. Beszámoltak az elmúlt napok élményeiről, és a napi terveikről, majd a nap végén újra felhívtak Jalal-Abadból, ahol már a Kirgizisztánban tapasztaltakról meséltek. Az alábbi telefoninterjút (képzelt riportként a kirgiz zavargásokról) a két beszélgetésünk alapján gyúrtam össze.

„- Osh?? Mi a franc van gyerekek, hova rohantok? Ezek szerint már három és fél nap az előnyötök az útitervhez képest. Mondtuk, hogy 26-ig ne lépjetek be az országba, mert kijárási tilalom van arrafelé!

- Miféle kijárási tilalom?! Erről csak tőletek hallottunk. Ezzel itt nem nagyon foglalkoznak. Tény, hogy nincsenek sokan az utcákon, de eddig még senki nem állított meg minket. Írtátok, hogy jönnek a KBSZ csapatai rendet rakni, meg hogy már itt is vannak, de eddig csak helyi erőket láttunk.

- Na jó, de katasztrófaturisták akartok lenni? Nem jobb a biztonság, Mikó?

- Jaj, Tádzsikisztán gyönyörű volt, de nagyon nyomasztó. Hiába voltak a négyezres hágók, az emberek életkörülményei nagyon lehangoltak minket. El kellett onnan jönnünk. Tavaly voltam Indiában, megdöbbentett az ottani szegénység, de amit itt láttunk, az még iszonyatosabb volt. Az egész országban egy szépen karbantartott épületet láttunk, a dusanbei elnöki palotát. Voltunk a határtól nem is olyan messzire, egy kis faluban, egy boltban, ahol még kenyér, meg tojás sem volt. Azt mondták, nem is tudják, mikor lesz, régóta nem volt már. Mondjuk mást se nagyon árultak. Gondolom a kínálat is a keresletnek felel meg. Az utolsó hét napban vadkempingezgettünk, Meki hiányolja már az ágyat (én egy forró tussal is beérném), erre pedig esélyünk sem volt Tádzsikisztánban. No meg azért kíváncsiak is voltunk, no. Három napja telefonunk is alig volt, nem jutottunk hivatalos információkhoz a helyzetről, nem tudtuk, véget ért-e már a forrongás? A helyiek azt mondták, lehet közlekedni, hát meglódultunk. Még tegnap este kiléptünk Tádzsikisztánból, de bejönni már csak ma tudtunk, ezért a senki földjén aludtunk a sátorban. Még csak alig pár órája vagyunk Kirgizisztánban, de ez maga a Kánaán az előző helyhez képest.

- Osh is? Azt most dúlták fel, nem?

- Hááát, a városon látszik, hogy gáz volt itt nemrég. Teljesen szétszedték. Utcasorokat égettek fel, ahol meg nem üszkös minden, ott láthatóan mindent elvittek, ami mozdítható volt. Kitört üvegek mindenhol, a boltok árui szétszórva – láthatók még a fosztogatás nyomai. Mondjuk biztos nem lesz sokáig így, mert most csak kétféle embert lehet látni az utcán: helyi katonát/rendőrt Kalasnyikovval, meg maszkos söprögető figurát. Venni semmit nem lehet, de egy helyen azt mondták, ha elhagyjuk a várost, jobb lesz a helyzet.

- Merre tovább? Jalal-Abad ki is marad? Melyik kerülő úton mentek?

- Na azt azért nem! Ismerhetsz már fiki, azért könnyen nem adom fel. Nem azért utaztunk ennyit, hogy a javát kihagyjuk. Kicsit túlparáztátok ti ezt onnan a távolból. Nincs itt semmi gáz, nem kerülünk, az eredeti útvonalon megyünk tovább. Azért estére valószínűleg nem maradunk majd a városban, hanem felmegyünk valami hegyvidéki faluba, ahol újra felmászunk majd a tetőre a sátorba. Egyrészt reggeli látkép biztos szebb lesz, másrészt meg azt mondták a háborús tudósítók az utolsó üzbég esténken, Ferganában, hogy a falvak biztonságosabbak éjszakára. Szeretnénk még találkozni a gyerekeinkkel, hogy megtanítsuk nekik, azért, mert az őseik megbolondultak, nekik ilyet nem szabad csinálni…”

Aztán este megint csörgött a telefon…

„- Ki nem találod fiki, hol vagyunk. Lehet három tipped.

- Mittudomén! Börtönben, kórházban, vagy a zárt osztályon?

- Ááá, nem talált. Jalal-Abadban, a város egyetlen nyitva lévő szállodájában!

- De ember, nem arról volt szó, hogy nem maradtok a városban?! És hogyhogy az egyetlen?

- Figyelj, itt a belvárosban semmi nincs. Kb. 2 kilométerre vagyunk most a központtól, valami fiki hozott ide minket, valami gasztinyícába, de korrektnek látszik. Mondjuk a környék elég csumpi. Ha kinézek a teraszról, ez az egyetlen ép ház a környéken, szó szerint leégett az összes környező épület. Van is füstszag rendesen, de már nem nagyon számít.

- Mert, ittatok?

- Dehogy! Végre nem belőlünk jön a szag. Fürödtünk! Ezért is maradtunk a városban. Még egy napot már nehezen bírtunk volna ki koszosan. Már egy hete sátorban aludtunk, és csak egyszer tudtunk lefürödni valami tádzsik gyógyfürdőben, kellett ez már nekünk. Igaz, akkor meg egyből a tádzsik prezidenttel pancsoltunk, aki 2-300 kilométerről, helikopterrel jött a fürdőbe. Mondjuk úgy egyszerűbb is arrafelé közlekedni, mint az utaknak nevezett ösvényeken… Ráadásul ma hajnalban mínusz 2 fok volt a kocsi tetején – azt hittem odafagyunk. Neeem, kellett már nekünk egy szálloda.

- A főnökökről jut eszembe, képzeld, mai hír, hogy Goriban meg az éj leple alatt, „titokban” ledöntötték a főtéri Sztálin szobrot.

- Melyiket, a nagyot? Na, erre van még belőlük rendesen. Szerintem nagyobbak is mint ami ott volt. Csináltunk nemrég egy képet, amin szinte eltörpül a kocsi a szobor mellett. Jó pénzért odavisszük nekik. Mikó látott este egy netcafét valahol a központ meg a szálloda között, holnap átküldjük valahogy az elmúlt egy hét képeit is, ha eljutunk odáig. Jaj, te, ez a kijárási tilalom viszont, amit mondtatok, ez tényleg nem vicc! Először azt hittük, csak nem mernek menni a civilek, mert csak katonai járműveket, meg vöröskeresztes kocsikat láttunk, de estére kiderült, hogy tényleg tilos a közlekedés. Elvileg 10-kor bezárt a szállodánk étterme is, de mondtuk, hogy ne szúrjanak már ki velünk, ha már ilyen messziről eljöttünk idáig, adjanak már valamit! Akkor még egyedül voltunk, de mostanra olyan buli kerekedett, hogy most már teli van az egész kóceráj, röpködnek a szto grammok. Mondtam már reggel is, ez itt Kánaán a korábbi napokhoz képest.

- Na, akkor nem is zavarlak tovább. Kemény este, reggel, meg napok várnak még rátok.

- Húúú, ne is mondd! Holnapra ígértek nekünk kumiszt, hogy azt meg kell kóstolnunk…”