A Mongol Menet, avagy Landkrúziából, szeretettel

Negyedik fejezet, melyben felverődik a sátor, felbukkan a tizenkét dühös ember, felfújódik a kerék és végre letekerődik a klíma

Hetedik nap

Legutóbbi beszámolónkat Tamkó Sirató Károly egyik mondókájára kikacsintva hagytuk abba. A „Tovább is van, mondjam még?” felkínálásra hangos ováció kíséretében érkezik a követelés, miszerint: Mondjad! Nos, ennek szellemében a történet fonalát valahol egy poros kazahsztáni sztyeppén vesszük újra fel. Az útminőség kapcsán óhatatlanul is felzördül bennem a “Kartell zötyög a szerb határ felé…” kezdetű örökzöld, de esetünkben amúgy is csak a zötyögés helytálló, mert, bár Meki bármelyik gangstarappert képes pirulásra késztetni, ha úgy istenigazából elereszti magát mérgében, de a határirány meg itt most nekünk üzbég ugye.

A reggeli indulást követően persze szemrevételezésre került a kötelező jellegű mecset, főtér, óváros, újváros, és a kevésbé turistabarát valóvilág helyszínek. Hiszen utazóink már lassítottak valamelyest, ez már számukra is új vidék, Meki nem űzi-hajtja már úgy a Felkelő Nap Országa iparának veretes produktumát. Ráérnek nézelődni, barátkozni, megmártózni, ráhangolódni. Ezért jöttek elvégre.

Délután négyre befutnak Beynauba. A megjelölt hotelt sehol sem találják, Ott olyan bizony nincs, állítja egybehangzón több kedves helybéli is. Végül kerül hotel, de láttán inkább a sátrat választják a Cruiserburg tetején. És nem csak azért, mert a Toyota LC arrafelé népautónak számít, és akkor az úgy biztos menő. Mert tényleg annyit látni Land Cruiserből, mint a környező országokban Ladából. Mi sem természetesebb, hogy mindegyik kulturált benzines V8 morajt hallatva vonul. Hiába, a japó nyolchengeresek nem a tahó NASCAR zsíros vényóc üvöltésének csecséről szívják az éltető 95-öst. A svejcihez hasonlatos LC sűrűségnek is köszönhetően aztán a Meki-Mikó párosnak szeme sem rebben, amikor egy francia/német Toyotás csapat bukkan fel a szemközti porfelhőből, az üzbég határ irányából. Felkészültségük igazán irigylésre méltó. Míg barátainknál a hátsó fiókokban csupán szerszámok, olajosflakonok és spaniferek várnak bevetésre, addig a frankogermán truppénál egy komplett szervizcsapat bújik meg a sublótban. Állítólag a bal első fényszórót kell megdörzsölni, és dzsinn módjára előszivárogva máris lesik a kedvesgazda kívánságait. Kicsit furcsállják ugyan, hogy hőseink dízelkrúzerrel keltek útra, ismerve az előttük álló útvonal gázolaj-infrastruktúra terén mutatott komoly hiányosságait, de hát nem véletlenül zugybog minden, a fedélzeten kannaként bevethető tárolóedényben dízelüzemanyag…

Este fél nyolcra feltűnnek a láthatáron a kazah/üzbég határ fényei. Már ha egy légypiszokkal és poros izzadságszaggal bevont, a klotyónyi határőrbódé bevilágításáért izzófeletti küzdelmet folytató kis hatvanas égő ennek titulálható. MIndenesetre közlik utazóinkkal, nyitás reggel hétkor, úgyhogy Toyota P-be, sátor felállít, kaja, pia, levélírás. Ebben a sorrendben. Este 11 óra, 38 fok. A hetedik nap éjszakája pedig különösen hosszúra sikeredett…

Nyolcadik nap

Hiába, a kamionok hűtőaggregátorainak morajlása a mai napig nem került fel a „Tíz hanghatás, amire a legjobb aludni” híres listájára. Éjszaka folyamatosan érkezett a többi, határátkelésre pályázó versenyző. Hajnalra mindent és mindenkit beborított a megszitált liszt finomságú, süppedős por, földön alvó családokat, teherautókat, plafonig zsúfolt Nexiákat egyaránt. A meghirdetett hét óra helyett fél kilenc tájékán nyitotta meg sorompóit a még klasszikus zsilipes elrendezésű (egyik ország bódéja, sorompó, senkiföldje, sorompó, másik ország bódéja) átkelőhely. Edit próbált határozottan intézkedni, aminek az lett a következménye, hogy hirtelen 12 dühös-büdös kamionsofőrrel találta magát, egy illemhelynél alig nagyobb helységben, ami hivatalosan az üzbég határállomás névre hallgatott. Meki eközben, jó szokásához híven, a kíváncsi utazó és botcsinálta stand-up komikus elegyét adta elő, ami sikeresnek bizonyult, mert az üzbég sorompós kolléga segítségére sietett, jelentősen felgyorsítva beléptetésük menetét. Három óra alatt sikerült is letudniuk az országváltási procedúrát.

Az alig 350 kilométerre lévő Aral tavat becélozva folytatták a pár napja megkezdett kedvenc játékukat, a Hol találunk vajon gázolajat? Útközben hőség, sztyeppe, tevék, tetszőleges sorrendben és intenzitással. A klíma kikapcsolva, muszáj takarékoskodni az üzemanyaggal, előkerül a helyi érzéstelenítő módjára használt jégakku, rögtönzött módon fejtetőre rögzítve.  Városba érve azt is megtudják, hogy az üzbégeknél nem divat ám a bankban váltani a fizetőeszközt, ugyan már kérem! Irány a bazár, az ottani élet alfája és omegája. Mikor végre elérik a kiszáradt Aral tó medrét, csalódottan veszik tudomásul, a megfeneklett hajók úgy bő 200 km-re bent hevernek valahol, a vakító láthatáron túl. Mekinek egész nap kínzó fejfájás gyötri, ezt bukták, felőlük rohadhat tovább a hajóhad ott ahol van.

Délután hat óra, Nukus. Rohamosan fejlődő, tiszta, rendezett utcaképű nagyváros. Külföldi itt nem lakhat ám tetszőleges szálláshelyen, csak külön kijelölt hotelekben. Ezúttal szerencséjük van – hamar megkerül a szálloda – de csak később derül ki valójában mennyire. Miközben megfáradt utazóink a tisztaszoba-klíma-wifi szentháromságát élvezik, a figyelmes személyzet észreveszi (majdnem azt írtam kiszúrja, de azt még félreértitek), hogy a bal hátsó abroncs teljes lelki nyugalommal sziszegteti kifelé gumiszagú légtartalmát. Meki rohan, kompresszor beüzemel, kerék visszafúj, helyi gumis szaki megjelenik, irány a műhely. Este fél tízkor. A gyér megvilágítású verkstatt előtt évszázadok óta ugyanazok a vén arcok nyomják a backgammont, az eresz alól pedig már több ezer fecskegeneráció kapott szárnyra. Ennek megfelelően a hangulat joviális, a felszereltség kőkorszaki, a munkakedv példás, a szaktudás lehetetlent nem ismerő. Este tízre a Mekinátor már ismét szerető hitvese társaságában. A mélyhűtött hotelszobájukban. Kinti hőmérséklet 36 fok. Nukusból jelentettük.

Mielőtt ránk virradna a Mongol Menet kilencedik napja, következzen Kozma doktor, blogban való tettestársam idevonatkozó billentyűfuttatása:

“Mosnom kell a szennyest, ami nem is biztos, hogy a miénk. Mekiéket rendesen lerohanták a Totalcar blogjának kommentelői. Legjobban az „adócsalók! (rendszám!!)” komment jellemezte a számomra a Sötét Oldal megjelenését. (Esküszöm, olvastam valahol, de most az Istennek se találom. Talán nem is baj.) May the Force be with you, Fiki!

Nem tisztem megvédeni a Mekler családot, de amit eddig megismertem belőlük, az alapján a kitüntető figyelem nem eme formáját érdemlik. Mekinek van egy stílusa. Ez tény, hogy kevés embernek tetszik, de – mint az Élet minden más területén – az a legtisztességesebb eljárás, ha nem akarjuk már egymást, mint felnőtt embereket megváltoztatni. Okos névtelen beszólásokkal meg pláne. Merthogy a véleményeket egyébként is illik névvel vállalni.

Az elmúlt pár évben (amíg volt szerencsém) nekem is volt szerencsém utazgatni egy kicsit. (Ez sem a dicsekvés helye, pusztán ténymegállapítás.) Ez alapján tapasztalatból mondom, hogy miután végigszív az ember egy napot egy autópályán is megterhelőnek tekinthető távolság leküzdésével olyan utakon, ahol azokat sokszor csak azért nevezzük annak, mert mások is ugyanazon a nyomvonalon haladnak, a térképen húzott vonal pedig leginkább sormintaként értékelhető, néha még az egyébként klaviatúrához nőtt kezű embernek is megerőltető egy egyszerű kijelentő mondat rögzítése.  Nemhogy egy gyakran még otthon is (Wilhelm Tell szelleme bocsássa meg nekem: istentelenül ronda) sviccerül kommunikáló, illetve a hétköznapokon számokkal dolgozó utazónak. Szóval türelem, emberek! Merthogy az erény. Meg időnként meghozza az eredményét.

És lássunk Csodát! A Nagy Kiosztás óta Mekiék (nyilvános) blogolásában is épp akkora mértékű és hirtelenségű változás állt be, mint hazánk időjárásában. (Talán az sem titok, hogy családjukkal kezdettől bővebb és részletesebb formában tartják a kapcsolatot mint velünk, külsős blogolvasókkal.) Ahogy egyre jobban közelednek azon régiók felé, amelyek miatt elindultak e gigászi útra, az ő nyilvános beszámolóik is egyre színesebbek és érdekesebbek. Mert miután odaértek, meglassultak. (A 10. nap less majd az első hivatalos pihenőnapjuk.) Mert nekik is több élményt jelentenek a napok. Mert nekik is tartogatnak újdonságokat. Amiket már szívesebben rögzítenek, mint a korrupt posztok aktuális árfolyamát. És hiszem, hogy nem azért, mert megijesztették őket, hogy akár a Világ Bunkóivá is válhatnak – miközben lehet, hogy csak a Világ Irigyeltjei. (Na jó, lehet, hogy csak a fél világé.)

Úgyhogy lássunk csodát! Olvassuk a blogjukat, és képzeletben utazzunk velük mi is! Ez jobb elfoglaltság, mint az (éppen a „fikázó” kommentelők által kifogásolt) „fikázás”.

És ezt az inget is csak azok vegyék magukra, akikre épp ráillik! Ezúton is kérem azokat, akik valóban segítő szándékkal írnak a véleményt (pl. a Tádzsikisztánból hazatért, az Almaty-ban élő, vagy a hazafelé vezető utat tervezgető hozzászólók), írjanak bátran a „céges” blogunk anyaoldalán megtalálható címre! A hasznos tanácsokat örömmel megfogadjuk (sok tervünk van még), a kérdésekre pedig – ha lesz kis időnk – válaszolunk is. Akár arra is, hogy miért nem lehet a csernobili Zónában, vagy Prypiat utcáin egy videojátékból vett ötlet alapján száguldozni, illetve hogy helyette erre milyen, akár még „egzotikusabb” helyszínt javaslunk…

Ez az én véleményem.

Üdv: Huba”