A Mongol Menet, avagy egyenesen előre a Lenini úton, majd Buddhánál balra

Harmadik fejezet, melyben hőseink nemcsak térben, de időben is utazgatnak, arconröhögik a gaz kormányerőket, estebédjüket ismét főnemesség társaságában költik el, és Huba doktornak eszébe jut valami

Kapaszkodjon mindenki valami keze ügyébe eső szilárdnak látszó tárgyba! Most végre mi is ugrunk egy olyan bő kétezer kilométereset, és behozzuk a Totalcar blogposztját, vagyis egészen a hatodik napig menetelünk egyet Mekiékkel. Ezúttal megspórolom a teljesjoggalsenkitnemérdeklő mentegetődzést, hiszen errefelé a népek úgyis az UZJ100-as Fikimotív előrenyomulására kíváncsiak, és joggal. Miközben tehát én szófogadó borravaló módjára jócskán lemaradtam, a TC blog szépen leközölte a forrásanyagokat, térképi kiegészítéssel. Érdekes helyzet, egyfajta összehasonlítás az információéhségükkel küszködő KedvesOlvasók számára, amolyan blogcsinálta ilyenvolt-ilyenlett (a sok egybeírás ne zavargásszon senkinek, bőszen pirosaláhúz a helyesírás ellenőrző, a galád nyelverőszakoló szerzőnek csak épp ilyenje van, tudja ő jól, hogy Grétsy professzor itt nem csupánegyszóraállnameg, de csakazértis aljasul kihasználja a műfaj biztosította laza kereteket, megértésért köszönet jár, pénztárban átvehető, távozás után pedig itt még reklamálni is ér).

…és a harmadik napon…

Lászlót és Editet legutóbb amolyan, egyfajta finom suspense szituáció fenyegető árnyékában hagytuk magukra (amely persze a jól informáltak számára már semminemű izgalmi töltettel nem rendelkezik, de ünnepélyes ígéretet tettem mindannyiunk legfőbb Fikijének, hogy hű krónikása leszek, úgyhogy folytatom ganz unbeirrt, és az elkövetkezőkben majd jól beelőzünk a TC-nek, és akkor majd mi rakhatjuk ki az „Exkluzív beszámoló – első kézből” táblát, na also, hol is tartottam?, ja, persze, árnyék). Ukrajna, mint olyan. Hmm…a vélemények megoszlanak, de annyi tény, a maffiájáról (is) elhíresült ország most már tuti nem fog felkerülni a DTOWWA (Dream Travel Organizers World Wide Association – Álomutazás-szervezők Világszervezete) tízes listájára. Igaz, Mekiék a reggeli valutakereskedelmi tízpercüket követően ízletes helyi buktaspecialitással kedveskedtek bélbolyhaikank, de a jóleső telítettség érzése hamar átadta helyét a szinte kilométerkövenként silbakoló, tányérsipkás lejmbrigád szűnni nem akaró zaklatásai felett érzett felháborodásuknak. Pedig szegény ukrán jardokat is meg lehet érteni. Elvégre nekik azt tanítják a Páliszija Ákágyémíján, hogy a külföldi rendszámú luxusterepjáró az amolyan, malacpersely és fejőstehén sajátságos keverékeként értelmezendő a honi utakon. De jaj, vigyázz főtörzs, ha a rendszám a batáron hazai, akkor vagy tüstént fedezékbe, vagy alázatos főhajtással tovainteni a gépjáróművet, különben alvilági újjathúzás réme fenyeget! Tehát az ottani szolgálóvédők teszik a dolgukat, kedélyesen előreúerháznak a kollégáknak, hogy érkezik a nyári Fiki-Mikulás. Az egykedvűen dohogó, kisebb öröklakás méretű sorhatos dízel mögött húzódó pilótafülkében azonban egyre nő a feszültség. Ismeritek, Meki gyűlöli ha palimadárnak nézik. Mindez odáig fajul, hogy amikor az egyik szerv vadul lobogtatni kezdi a valamelyik segélyszállítmányból zsákmányolt játék lézerkardját, konokul állítva, hogy az bezony kérem szépen kézi üzemeltetésű radarállomás, no akkor a Cruiser cirkáló legénységének addig fojtogatott idegessége önfeledt nevetésben tör felszínre. Onnantól már szinte unalmas rutinmegmozdulásként zajlanak az ellenőrzőpontok: Edit asszony a Néma Levente címszerepét próbálgatja, László uraság meg előadja Nemtudomkás/Mecénás magánszámát. Performanszuk nyomán checkpointból jelesre vizsgáznak, és jónéhány dolláréhes zsaruzsebet hagynak maguk mögött.

Később, már az orosz határ felé közeledve a sós tengerillat felkelti ugyan utazóink kíváncsiságát, de érdeklődésük kielégületlen marad, hála a költséghatékony módon (értsd: a tengerből ingyé’ csak a szaga jár) kialakított, látszatra több horgonnyal is a hatvanas évek sivárkommunista húsába kapaszkodó vendégváró helységeknek és környezetnek. Ott nemcsak az idő, de a jellemfejlődés is parkolópályára ítéltetett. Ahol pedig nem lebuj, ott klasszikus betonfal blokkolja a vízi panorámát. Hát arrafelé ott úgy nyomják, lelkük rajta. Némileg érthető ezek után, ha a terepgumik ruszkiföldre való begurítása egyfajta megváltásként csapódik le vándorainkban. Taganrogban aztán, a háromnapos regatta főesemény kellős közepén, még szállás is kerül, a helyi gyártmányú, biomechanikus GPS segítségével (út szélén álldogáló suhanc megszólít, probléma elmagyaráz, suhanc és cimbora pattannak kocsiba, kocsi követ, szállásnál lefékez, hálás köszönet elrebeg, becsekkol).

A negyedik nap, a Thin Lizzy féle Waiting for an alibi hangulatában kezdődött, ami esetükben emigrációs jelentésnek álcázott regisztrációs fikiség volt, amit a szálloda intéz, és csak úgy délfelé készült el, de addig legalább kis pihenő, még ha a kényszer fajtából is, jutott a Mekler-Mikó párosnak. Útrakelve a kalmükiai Eliszta felé, a már kötelező jellegű rendőri ellenőrzések monotonitását az orosz nép egyik remekbeszabott képviselőjével való megismerkedés töri meg: színre lép a Buddha mosolyú aranyfogú közértes anyóka.

Estére úticélra dobbantanak a Toyota méretes terepabroncsai, indulhat a szálláskeresős társasjáték, különféle barátságos és segítőkész lokálpatrióták bevonásával. Egyiküket meg is örökítették, ha mandulavágású tekintete nem mosolyogna oly kedvesen, azt hihetnénk, egyéb elképzeléseket forgat a fejében, úgy belekapaszkodik a majrévasba. Elisztáni bolyongásaik során tapasztalják, itt békésen megférnek egymás mellett Vlagyimir Iljics, a nép nagy forradalmár tanítójának, és Buddhának szobrai. A nagy keresésben majdnem sakkot kapnak a ’98-as Sakkolimpia olimpiai falujából lett szellemváros láttán, de Meki végül vezéráldozat nélkül juttatja biztonságba királynőjét. Este pedig ismét bizonyítást nyer az állítás, miszerint a világon mindenütt lehet magyar emberbe botlani, igaz, hőseink ezt igencsak célzottan követték el, hiszen Öcsi barátjuk, az egyik helyi szórakozóintézmény biztonsági őre már várta őket.

Ötödik.

LGT után szabadon…és jött a doktorrr… vagyis következzen egy újabb Huba féle kiegészítés. Addig szerző megpihen, összetereli a szerteszéledt gondolati ménest és begyűjt egy kis ingyenkilométert, he-he…

„Mekiék ezt ugyan nem említették, de időközben akadt némi gondjuk a tájékozódással.

Előzmény: 2008-ban, egy a Balkánon, Törökországon, Grúzián és Örményországon no meg a fantasztikusan szépséges Hegyi Karabahon áthaladó, 17 napos kalandtúrán ismertem meg Mekit és Mikót, ahol ők a most is használt Land Cruiserükkkel, én meg egy ’84-es 4120-as Moszkviccsal teljesítettem a távot. Ez volt életük első geochallenge jellegű versenye, amibe a végére úgy beleszerettek, hogy mára az idei évtől honosított Historic Racing Adventure versenyek alapját is ez a módszer adja. A második nap reggelén, a mostari szállásunk előtti parkolóban elegyedtünk egymással először szóba, ahol épp az indulás napja előtt beszerzett GPS-ük használatáról rendeztek Mekihez méltóan hangos “eszmecserét” Mikóval, és bennünket faggattak, hogyan is kell azt kezelni, és értelmezni a navigációs berendezés útvonalat jelző piktogramjait. Persze semmi sem megy könnyen, illetve a gyakorlat teszi a mestert, amit az is bizonyít, hogy ők még aznap is leszaladtak Dubrovnikba, ami jó 150 km-re volt az ajánlott útvonaltól, de a verseny végén mégis ők állhattak egy jereváni diszkóban ”felállított” képzeletbeli dobogó legmagasabb fokára. Most, indulásuk előtt már azt mondták Petinek, hogy értenek a GPS-hez.

Szóval, mint az most egy tegnapi emailváltásunkból kitűnt, a GPS még mindig jelent kihívásokat Meki számára. Ugyan a “meridián” szót már kifejezetten otthonosan, és (talán ösztönösen, de) jól használja, azért az egyes koordinátaformátumok még mindig okoznak neki meglepetést. Ebből van egy rakás féle, és egyáltalán nem mindegy, hogy a fok száznyolcvanas, valamint a perc és másodperc hatvanas váltószáma miatt mikor, melyiket, hogyan pötyögi be az utazó az időnként túl is értékelt elektronikus navigációs berendezésekbe.

Amikor Mekiék egyszerű utazók számára irigylésre méltó, tulajdonképpen svájci pontosságú és részletességű útvonalterve készült, abba bizony sokféle (korábbi útibeszámolókból, itinerekből, brosúrákból, útikönyvekből, vagy akár a Google Earthből származó) adat bekerült, így most szembesültek ők is avval, milyen sokszínű világban is élünk, milyen sokféle koordinátarendszert is használnak világszerte. Most, az út alatt bizonyosságot nyert az is, hogy a Google és a Yandex koordinátái nem pontosak. Mekiék például bemérték a szálloda helyét, ahol aludtak, ezt pedig Peti leellenőrizte a műhold alapján, és kiderült, hogy az pár utcával eltér a piacvezető elektronikus földtérkép adataitól.

A legmegbízhatóbb navigációs berendezés egyébként még mindig az emberi szem és agy kombinációja, és erre lassan Mekiék is rá fognak döbbenni. Tudomásul kell venni, hogy aki kiautózik a “civilizált” világból, annak időnként nélkülöznie is kell azt. Az útvonaltervükben segítkező Peti is mondta nekik, hogy amint kelet felé haladnak, felejtsék el a GPS-ek Európában és Amerikában már-már zavarba ejtően pontos útvonaltervezését, és használják a már jól bevált nyomtatott térképeket – mint üzeneteikből kihalljuk, erre lassan ők is rászoknak. Egy barátságos “privet”, vagy “izvenyítye’ kezdetű kérdő mondat, meg egy mosoly sokkal biztosabb útirányt eredményezhet arrafelé, ahol a madár is ritkán jár, mint akármilyen modern, elektromos kütyü.

Így, és ezért fordulhat elő, hogy mind gyakrabban olvashatjuk a beszámolóikban, hogy “keringtünk a szállást keresve”, meg hogy “egy másik, de kiváló szálláson” töltik az éjszakáikat. És szerintem lassan rájönnek ennek az ízére is. Kalandtúrára indultak, a legnagyobb kalandokat pedig épp a váratlan események jelenthetik. Ebből pedig lesz még nekik elég. Úgyhogy én a magam részéről – azon túl, hogy ott, és úgy segítünk nekik, ahol csak lehet – további kellemes eltévedéseket kívánok nekik! :D Nem lesz itt nagy gond, és egyébként is minden út hazavezet (egyszer)…

Páká: Huba”

Persze mindez nem maradhatott szó nélkül, az illetékes Fiki továris postafordultával reagált is:

„Nem igazán értem, amit itt Huba irt. Végül is ennek az egésznek semmi köze nincs a Kaukázus Ralihoz vagy egyéb túrákhoz – de ö biztos ezt jobban tudja. Gondolkozni fogok éjszaka, hogy mi a francot akart kihozni ebből pontosan, de azért az érdekes, hogy a megadott koordináták általában stimmeltek.
Jóéjt.”

Az ötödik nap emígyen ért véget tehát, Mekiék idevonatkozó beszámolóját már úgyis nagy valószínűséggel olvashattátok a Totalcaron, én igyekeztem emellé némi betekintéssel és Huba általi érdekes adalékkal szolgálni, főleg, mikor visszaolvasva az eddigi garázdálkodásaimat, egész olvasmányos méretű terjedelem köszönt vissza. A hatodik napot, utólagos engedelemmel ismét csak idegen tollakkal ékeskedve tárnám elétek. Őszinte meglepetésemre ugyanis egy bizonyos Kozma Huba írására lettem figyelmes a Mongol Menettel kapcsolatos levéltári anyagok közt…

„A 6. napi beszámoló szerint Mekiék nemrég beléptek Kazahsztánba (Kazakisztánba), az első „isztánba”, és erről megint eszembe jutott pár dolog. Amikor megjelent a totalcar Belsőség rovatában az első, beharangozó írás a Soviet Asian Quest-ről (http://belsoseg.blog.hu/2010/05/31/mongoliaba_majd_vissza_ketten_66_nap_alatt), sok kommentelő is leírta jó tanácsként, hogy ne felejtsenek majd el irigyelt utazóink Közép-Ázsiában jó hangosan magyarul társalogni, mert a kazahok igen nagyra tartanak bennünket, magyarokat. Tudjátok miért? (Szégyen és gyalázat, de ismét főként Peti tudására kell támaszkodnom, amikor erről írok.)

Persze, pusztai, meg lovas nép vagyunk mi is, de ennél azért szorosabb kapcsolatokról regéltek a kazah pusztákon, ahol él egy „Madjar” nevű törzs is. Ez Kazakisztánban – kis túlzással – éppoly köztudomású, mint itthon a finnugor rokonságunk. Tóth Tibor 1964-65-ös „véletlen” útja után (http://www.korultaj.hu/tothex) végül 2006-ban Bíró András antropológus végezte el egy Kazakisztánban élő népcsoport (a Madjar) első átfogó felmérését (http://korultaj.hu/biro), és ezzel érdekes, bizonyítónak tűnő eredményekre jutott. Idézem: „… a mai magyarországi lakosság egy részének az ősei és a kazakisztáni Madjar populáció ősei között valamikor a múltban (mai történelmi és régészeti tudásunk szerint legalább 1300-1500 évvel ezelőtt) genetikai kapcsolat állhatott fenn.”

Ennél sokkal frissebbek és fájóbbak a XX. századi kapcsolatok. Először az I. és II. világháború után, az ekkor már Szovjetunió részét képező kazah területen, főként Karaganda környékén maradt magyar hadifoglyok erősítették modern kori nimbuszunkat. Az ott raboskodó magyarok egykori, és a kazahok mai életkörülményeiről, illetve magáról a kazah pusztákról pont nemrég láttam egy dokumentumfilmet. (http://videotar.mtv.hu/Videok/2010/02/20/15/Gyaloglas_gulagfoldon__Kazahsztan.aspx) Ebből nemcsak e területek kietlensége, de szerethetősége is kiviláglik. Épp oly furcsa e kontraszt, mint maguk Mekiék Kazahsztánban.

A régi kazah-magyar rokonságnak már kézzel fogható együttműködés jellege is van, amennyiben idén már harmadszor (most a Historic Racing Adventure Splash futam hétvégéjén, 2010. augusztus 6-8. között, Bugacon) rendezik meg a Kurultajt, hogy „a magyarság, a madjarság, a madzsarság, és testvérnépeik (ujgurok, baskírok, kazakok) a régi hagyományokra alapozva közelíthessenek egymáshoz”. (http://kurultaj.com/)

A modern kazah-magyar kapcsolatokról annyit, hogy a szovjet időkben kezdődött gazdasági kapcsolatok a mai napig is virágoznak. Több tucat magyar mérnök dolgozik állandóan a Nyugat-Kazahsztánban található tengizi olaj- és gázmezők finomítótelepein, közel a Kaszpi-tengerhez (vagy -tóhoz? – örök kérdés ez is), és Mekiék hatodik napi szállásához, Atyrauhoz.

Érdekes adalék még, hogy a kazah rendszerváltás egyik nagy alakjaként emlegetnek egy akkoriban kint élt magyar embert is – de a neve most ha megfeszítenek sem jut az eszembe. Talán ebben Mekiék segíthetnek majd nekünk, ha egyszer végre hazaérnek. Várom már, hogy megkóstoljuk azt a bizonyos határsorompó-nyitogató félliteres körtepálinkát. Akkor biztos iszunk majd egyet a magyar-kazah testvériségre, és megbonthatatlan barátságra is.

Üdv: Huba”

Nakéremszépenséggel, idáig olvasásban eljutni majdnem akkora fegyvertény, mint a Mekler Turiszt féle megmozdulás, úgyhogy pihenő beiktatása következik, és ünnepélyes szerzői ígéret a felgyorsított tájékoztatási ügymenetre. (Szolgálati közlemény: Elvis has NOT left the building.) Hogyisvanazhogyasszongya (az öreg Tamkó meg aztán tényleg átmegy siratóba, a Károly): Messzi mentek Fikiék. Tovább is van, mondjam még???