Hetedik fejezet, amelyben még mindig a gázolaj a szűk keresztmetszet, de már jut idő múzeumokra is, és a kontroll posztok már nem is annyira zavaróak…

Tízedik nap. Khiva – Buhara

Reggel a recepciós fiú segítségével megoldottuk a dízel kérdést. Újra a feketepiacon vásároltunk üzemanyagot és felszerelkeztünk két plusz kannával is. Most már 100 liter van a tetőn, így azért egy kicsit biztonságosabb érzés nekivágni a napnak. Tényleg nincs más megoldás, a legtöbb kúton még benzin sincs, ha pedig mégis, akkor őrült hosszú sorok várakoznak. Amúgy a benzinkutak kábé hetven százaléka ki sem nyit.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a kereslet másutt elégítődik ki, mert a feketepiac az bizony virágzik, de a tapasztalatunk teljességgel pozitív: a megállapodás kötelez, alkudni lehet, nem lejmolnak és az adott szót betartják.

Míg a Meki az autóról gondoskodott újra felkerestem a történelmi város ősrégi, gyönyörű utcáit. A déli kapun léptem be a városba, erről az oldalról néhány utcányi, még ma is lakott régi ház fogadott a maga nyüzsgő forgatagával. Beljebb haladva ismét elém tárultak a szent város monumentális, lélegzetelállító épületei: mecsetek, minaretek, mauzóleum és a hárem.

Mindenfelé gyönyörű mozaikok, fafaragásos kapuk, oszlopok, mennyezetek. Körös-körül múzeumok, melyek a tradicionális kézműves iparból gazdagon merítve a használati tárgyakon, fotókon, történelmi leírásokon keresztül mutatják be Híva városának történetét.

Utunkat folytatva szépen megművelt területek mellett haladtunk tovább, termelnek itt gabonát, kukoricát, gyapotot, de még rizst is. Turktul városa után aztán újra következett a sivatagos terület, ameddig csak a szem ellát.

A pontos idő most 12.53. Kint kíméletlenül perzselő 41 fok, de már nem klímázunk. Spórolunk az üzemanyaggal, 100 km-en így nagyjából három liter dízelt tudunk megtakarítani. Sok kicsi sokra megy, főleg ahol nincs, ugye…

Útközben a forróságban arról beszélgettünk, hogy itt aztán igazán ki lehetne használni a nap energiáját, de a próbálkozásnak még a jeleit sem láttuk sehol. Sajnos, míg az alternatív energia előállítása drágább, mint a hagyományos energiáé, jelentős változás nem várhatő.

Napközben sok vadonatúj épület és az útvonalunk mellett párhuzamosan épülő autóút mellett haladtunk el.

14 óra felé megálltunk egy út menti fogadó mellett, ahol ízre nagyon finom, de a mi ízlésünknek kicsit zsíros levest, salátát és teát fogyasztottunk. Megismerkedtünk pár útépítő munkással és egy Buharából Hívába tartó moszkvai házaspárral. Oroszul, angolul és kézzel-lábbal folyt az eszmecsere az üzbég gazdasági és politikai helyzetről, illetve megvitattuk, hogy a nálunk kialakult kép az országról mennyire nem helytálló. Csupa kedves, becsületes, segítőkész emberrel találkoztunk az út során, korrupt emberrel ez idáig nem volt dolgunk és reméljük ez így is marad. A kontroll pontokon is csak mosolyognak ránk, senki nem próbált lehúzni vagy átverni bennünket.

Közben voltak szamarak, vízbe ugráló gyerekek, birkákat szállító Moszkvics és sajnos egy újabb gumimizéria – most nem kő, hanem csavar volt a probléma okozója.

Estére azért megérkeztünk Buharába.

„Az elmúlt pár évben nekem is volt szerencsém utazgatni egy kicsit. Ez alapján tapasztalatból mondom, hogy miután végigszív az ember egy napot egy autópályán is megterhelőnek tekinthető távolság leküzdésével olyan utakon, ahol azokat sokszor csak azért nevezzük annak, mert mások is ugyanazon a nyomvonalon haladnak, a térképen húzott vonal pedig leginkább sormintaként értékelhető, néha még az egyébként klaviatúrához nőtt kezű embernek is megerőltető egy egyszerű kijelentő mondat rögzítése.  Nemhogy egy gyakran még otthon is (Wilhelm Tell szelleme bocsássa meg nekem: istentelenül ronda) sviccerül kommunikáló, illetve a hétköznapokon számokkal dolgozó utazónak. Szóval türelem, emberek! Merthogy az erény. Meg időnként meghozza az eredményét.

És láss csodát! A Nagy Kiosztás óta Mekiék (nyilvános) blogolásában is épp akkora mértékű és hirtelenségű változás állt be, mint hazánk időjárásában. (Talán az sem titok, hogy családjukkal kezdettől bővebb és részletesebb formában tartják a kapcsolatot mint velünk, külsős blogolvasókkal.) Ahogy egyre jobban közelednek azon régiók felé, amelyek miatt elindultak e gigászi útra, az ő nyilvános beszámolóik is egyre színesebbek és érdekesebbek. Mert miután odaértek, meglassultak. (A 10. nap volt az első hivatalos pihenőnapjuk.) Mert nekik is több élményt jelentenek a napok. Mert nekik is tartogatnak újdonságokat. Amiket már szívesebben rögzítenek, mint a korrupt posztok aktuális árfolyamát. Olvassuk a blogjukat, és képzeletben utazzunk velük mi is!

Üdv: Huba”

Tizenegyedik nap. Buhara, múzeumlátogatás és városnézés

44 fokban nekivágtunk az öreg városrésznek, majd taxival jártuk be a külvárost. Mint ti is láthatjátok a fotókon, egy iszlám város ezen a részen nem azt jelenti, hogy a nők burkában járnak és minden férfi kaftánban van öltözve. Nyugodtan jöhettek ide akár rövidgatyában vagy pántos trikóban is – senki nem néz kis vagy szól meg ezért. A gyerekek előre köszönnek a turistáknak, kérdezgetik angolul a nevüket és nevetgélnek, miután megpróbálják kiejteni a számukra ismeretlen hangzású neveket és szívesen veszik, ha fotózzák őket. Ez is egy modern város, mely próbálja megőrizni a tradíciókat, de a fiatalok sajnos itt is egyre többen az MTV és a VIVA tanításából merítenek. Sok modern, csinos és szép leány van errefelé. Éttermekben a nők is simán kikérik maguknak az üveg sört és nem ritkán konyakkal fejezik be az étkezést, comme il faut.

Igazi kereskedő város Buhara is, de itt már azt éreztük, hogy sokkal több a rámenősség, ami néha már zavaró. Ezt nem tapasztaltuk Khivában, amelyről azt gondoljuk, valóban egy kis ékszerdoboz és sokkal jobban is vigyáznak rá. Megtudtuk, hogy tolmácsnak lenni itt most nagyon jó. Angol, német és francia nyelven vezetnek, de hiány van az olasz és spanyol fordítókból. Utóbbi nyelvet nem tanították eddig Buharában.

Igazából a múzeum itt egy mást jelent, mint amit mi megszoktunk. Itt simán árusokkal vannak tele a múzeum épületei, de akár a teremőrök is árulják saját portékájukat: hímzések, réztányérok, stb. Ezt Khivában nem tapasztaltuk, ott a múzeumnak gazdag a saját beltartalma is. A taxis egyébként egy fiatal srác volt, akit megkértük, hogy turistamentes helyre vigyen el ebédelni/vacsorázni – nem csalódtunk. Nagyon finomat ettünk és itt is mindenki nagyon kedves volt velünk.

A munkanélküliség sajnos itt is igen nagy, ezért sokan külföldön, legtöbben Oroszországban dolgoznak. Putin politikája – aki már öt évet ledolgozott Oroszországban, az megkaphatja az orosz állampolgárságot – bevált, ez viszont azt jelenti, hogy sokan nem jönnek már vissza.

Az állam által deklarált minimálbér 40 USD/hó! A maximum ennek a tízszerese. Ma azt is megtudtuk, hogy a most futó Daewoo/Chevrolet autókat Tashkentben is gyártják – persze nem volt nehéz rájönni, mert lényegében kizárólag ezekből áll az újautó állomány. Az elnyűhetetlennek hitt Moszkvicsok és Ladák már rég kihalóban. Nem úgy viszont a régi ZIL, Kamaz és MAZ kamionok.

Nagyon sok emberrel beszélgettünk ma is, akadt köztük kereskedő, rézműves, taxis, tanár, tolmács, étteremtulajdonos, szállodavezető, nyugdíjas – kivétel nélkül mindenki kedves volt, és tényleg örülnek a turistáknak. Lehet, azt gondoljátok, ez tőlünk naivnak tűnik, de akkor is így érezzük.

Tizenkettedik nap. Buhara – Szamarkand, 300 km

Nyugodt, békés utunk volt. Következzék hát most, amolyan szabad ötletek jegyzékeként néhány (számunkra) érdekesség. Például itt az EURO raklapot még hírből sem ismerik. Képzeljétek el, hogy kézzel raknak meg egy billencs Kamazt téglával. Egyesével. Majd azt egyesével is szedik le. Gondolom talán azért, mert közel s távol egyetlen darus teherautót sem láttam. Igen, biztos ezért lehet. Vagy az, hogy idősebb helyiekkel beszélgetve többször előkerül, hogy szeretik a magyarokat. A fociról és az Ikaruszról vagyunk általában ismertek. De ma például odajött hozzánk egy férfi, aki Székesfehérvárt emlegette. Valószínűleg katona lehetett a múltban. Kíváncsi lennék, a mostani fiatalok vajon mihez kötik Magyarországot, mert ugye a fociban már régen nem remekelünk és hát az Ikarusz sem régi fényében ragyog. Feltűnt az is, hogy az egész országban utón útfélen mobil telefonkártya boltok, de olyan szinten, hogy a városokban kb 200-300 méterenként.

Más. Havoi nagyon kulturált mezőgazdasági város, ahol az ipar rohamosan fejlődik, rendezett főutca, a kapukon benézve zöld belső udvarok. A főút mellett mindkét oldalon járda és zöld virágos előkertek. Sehol egy szemét. Erőmű, finomító és gázfejlesztés, na meg egy vadonatúj reptér ennek a csodának a magyarázata. Havoi booming city.

Útközben találkoztunk olasz motorosokkal, eszmecsere ki merre járt, ilyesmi, majd csatlakozott hozzánk a helyi erő is, szamárfogattal. Csodálkozunk azon, hogy ezek a pici szamarak mit ki nem bírnak. Húzzák a kordét emberekkel, néha ezzel szállítják még a marhákat vagy kecskéket is. Amikor nem dolgoznak, állnak a földek mellett kikötve a tűző napon. Tehát a falusi életben a szamárfogat, mint olyan, a mai napig nélkülözhetetlen. Egyébként motorkerékpárból ma láttuk az első MZ darabokat, a többi valószínűleg mind Ural volt.

Szamarkandba érve azonnal konstatálhattuk, ez bizony egy gyönyörűen fejlődő, hatalmas város. A centrum felé vezető főbb utcákon mindenhol építkezések, lerombolják a régi házakat vagy épp felújítják azokat, és a nyugati modern városok mintájára alakítják ki az utcák arculatát, tele üzletekkel éttermekkel. Itt láttuk az első Merciket is – eddig javarészt csak orosz vagy üzbég-koreai autók voltak.

Körbejártuk a várost és megnéztük az óváros gyönyörű épületeit, részeit. Viszont amint az óvárosból egy mellékutcába kanyarodtunk, azonnal kezdődött Szamarkand másik oldala. Szűk utcák, egymásra épült házak, sehol egy tábla vagy jelzés. A legtöbb utca egy aszfalt nélküli zsákutca. Azért itt is óriási a kontraszt. Találtunk egy B&B-t ahol ma este olasz, belga, koreai, indiai, japán és német világutazókkal töltjük az estét.

Hatodik fejezet, amelyben vándoraink egy igazi gyöngyszem kis hotelra lelnek, csupa kedves emberrel és néhány lehúzós piaci csencselővel találkoznak, csak az a fránya gázolaj, az nem nagyon akar csak úgy szembejönni

Újabb rendhagyásnak lehettek szemtanúi, hiszen a rögtönzött villáminterjút követően most idézetet olvashattok utazóink bejelentkezéséből, megspékelve a már-már kihagyhatatlan Kozma doktor féle továbbgondolással, és egy, a kirgizisztáni konfliktushelyzetről szóló korábbi hírrel.

Kilencedik nap. Nukus – Khiva

11-kor indultunk a hotelből – JIPEG JOLI – mindenkinek csak ajánlani tudjuk! Bepakolás közben észrevettük, hogy az autónk ragyog a tisztaságtól. Éjjel önkéntes angyalok mosták fényesre a masinát. Nehéz volt megtalálni a felelős jótevőket, akiknek köszönetünkre csak annyi volt a válasza, hogy „jó utat és mihamarabb gyertek vissza”. Hotelünk mellett volt egy óvoda, ahol a 3-4 éves gyerekek már angolul tanultak és vidáman beszédbe elegyedtek velünk. Hiába, na, Nukust és embereit nagyon szeretjük.
Utunk a bazárba vezetett tovább – Edit elment váltani, 15 perc után egy szatyor pénzzel tért vissza, szokásos módon kicsit nyerészkedni akartak rajta, de szemfülesen nem hagyta magát. Ezt követte a dízel vásárlási mizéria. Az országban az olajkrízis miatt (leállt a benzin és dízel előállítás egy hónapja) sok benzinkút be van zárva, vagy ami nyitva van, ott gázt – hisz ez az ő aranyuk – jó esetben benzint lehet kapni. Így nagyrészt benzin és gáz üzemű gépjárművek közlekednek, még a régi benzines ZIL kamionok is gázzal futnak. Egy taxist kérdeztük meg hol is juthatnánk gázolajhoz, pár telefon után követtük őt egy kútra, ami zárva volt. Szerencsénkre pont arra jött egy dízeles ZIL akit a Meki megállított, újabb kérdezősködés, telefonálás, majd a ZIL egyik utasa átült a taxiba és mutatta az utat a 15 km-re lévő faluba. Itt végre a normál ár kétszereséért sikerült tankolnunk, ami teljesen normális, hiszen a dízel hiánycikk. Érdekesség: kiderült, hogy a taxi vezetője járt már Budapesten, 1986-ban, junior könnyűsúlyú ökölvívóként, tagja volt az üzbég válogatottnak.

Úton Khiva felé több esetben is megálltunk, hogy próbálkozzunk dízelt venni, de nem jártunk sikerrel.
Néhány helyen megálltunk az útirány felöl érdeklődni, az emberek nagyon segítőkészek és a férfiak első dolga, kezet nyújtani. A dízel problémát a határon jelezték a velünk együtt átkelők, de akkor még nem igazán hittünk nekik, mi tudatlanok… Egyébként, errefelé ha fizetnek valamit, belecsapnak a pénzzel együtt a másik tenyerébe. Így áll az alku.
Khiva felé megálltunk dinnyét enni, evés közben elbeszélgettünk a termelővel, gyerekekről, családról, munkáról. Itt minden rendben van és szeretnek itt élni az emberek.
Érdekesség: a cseresznye oroszul is cseresznye a hús az pedig üzbégül „gús”.,
Tovább haladva Khiva irányába, elhagyva Urgencs városát egy ponton hídon (az új híd most épül) keltünk át- ahol találkoztunk egy Moszkvics ad-hoc bútorszállítóval. A szükség nagy úr.
Ez a régió a mezőgazdaságnak és a túrizmusnak köszönhetően folyamatosan fejlődik, új házak, szép utcák, tisztaság, az emberek pedig szívesen fogadják a turistákat és többször tapasztaltuk, hogy ránk köszönnek és üdvözölnek.
Első utunk a régi városhoz vezetett ahol csak kapkodni tudtuk a fejünket a sok csodálatos ódon épület láttán. Körülbeblül időszámításun k előtt úgy 400-500-ban épült a város, amit az idegenvezető szerint a 19. században csak alig harminc százalékban kellett restaurálni.
Remek esténk volt egy helybeli pici étteremben. Szerették a hazai pálinkánkat és táncra is perdültünk, ahogy kell…

Hát így telt egy nap, amikor még nem az útviszonyok, és a Rejtő regénybe illő határátkelők jelentették a főbb, leküzdendő akadályokat. Innentől azonban, kedves olvasó, átadlak Huba dokinak.

„Mekiék kilencedik napi képein láttam egy nagy tablót, azon meg a Silk Road Projekt feliratot. Volt ott térkép is, sok híres várossal, útvonallal, és én marha, már kezdtem azt hinni, ezeket fogják újraaszfaltozni. Utánanéztem. Úgy tűnik, nem. Vagy legalábbis nem jobban, mint ahogy az most kinézhet.

Az régi meggyőződésem, hogy az Isten háta mögötti helyek könnyen elérhetővé tétele nem feltétlenül jelenti a Kánaán gyors közeledtét az ott élők számára. Erre a legjobb példát Grúziában láttam. Ott óriási sebességgel igyekeznek a 2 évvel ezelőtt még csak egy dózerekkel javítgatott, betont kizárólag cementhiányost látott, hegyi ösvénynek tűnő, talán Sztálin elvtárs (az enyém ugyan nem!) idején épített, fő-, de szilárdnak nem nevezhető burkolatú úton megközelíthető, az orosz határ menti Svaneti tartományt aszfalton is elérhetővé tenni. (Szóltam, hogy zavaros lesz! ) Ez a régi szovjet körülményekhez szocializált helyieknek nagy örömet, és a munka lehetőségét, egyúttal pedig a turisták számának növekedését okozza. A messziről jövő idegenek bevételeket jelentenek, de így néha „elmaradott bennszülöttekként” fotózzák a híresen hosszú kort megélő őslakosokat Európa legmagasabb hegycsúcsától alig 40-60 kilométerre. (Nem a Mont Blanc ám a győztes! Az oroszok viszik a pálmát ebben is.) Mert azok az emberek, akik megfelelő utak híján 2 éve még tényleg elzártan éltek a Világtól, bizony nem úgy öltöznek, nem úgy viselkednek, mint a városi emberek.

Hamis lesz az így kapott kép. A végén a sokáig utazó, ám mégsem mindig legtájékozottabb turisták is kellően kellemetlenül érezhetik magukat. Pont úgy, mint itthon a német kirándulócsoportok romantikus lelkületű tagjai, akik elképednek, amikor meglátják, hogy a puszta ötöst lovagló csikós a mutatvány végén farmert húz, és modern japán autójába ülve, műúton száguld el a brojlercsirke-üzemébe. Grúziában, a dél-oszét határvidéken kampányelemként épülő műfüves focipályáknak (és tényleg!) is jobban örülnek a gyerekek, mint az egyébként lélegzetelállítóan szép hegyek között kanyargó aszfaltcsíknak. Csúsztatásnak tűnhet ez is. Lehet, hiszen az már nem Svaneti, hanem Racha. Néha tehát zavaros a messziről készülő kép. Ezért kell odautazni! Megnézni a saját szemünkkel. Épp úgy, ahogy Meklerék teszik Közép-Ázsiában.

Szóval a Silk Road Projekt. Művészeti és oktatási szervezet. Non-profit, de Incorporated. Wiki (a mindentudó szőke) szerint 1998-ban hozta létre egy Yo-Yo Ma nevű csellós, művészek és intézmények közötti együttműködést, multikulturális művészeti csereprogramokat sürgetve, hogy újraindulhasson a Selyemút mentén a kapcsolatokat és fejlődést teremtő gondolatáramlás. Van már saját zenekaruk, CD-ik, könyvük, Amerikából, Svájcból és Japánból finanszírozott oktató- és előadói programjuk, és sok-sok Yo-Yo Ma koncertjük. Tanulságos.

A támogatásokból úgy tűnik, még szép nagy táblákra is futja. Legalább láthatják az utazók (Meki és Mikó), hogy megérkeztek útjuk azon szakaszára, amiért úgy rohantak az első héten. A Selyemútra. Hogy az pontosan micsoda, vegye mindenki a fáradtságot, és nézzen maga utána! Például itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Silk_Road. (Találkoztam már például olyan amerikai turistával, aki csalódottan mesélte, hogy a Borostyánút nem borostyánnal van kirakva… )

Csak megjegyzem a térképre pillantva, Barátaink már túl vannak (légvonalban!) az Ulánbátorig vezető útjuk felén. Most jön a java. Minden értelemben. Írás közben háttértévézek, ahol megy a déli híradó, és látom, hogy Dél-Kirgizisztánban, Oshban (ott lesz a 28. napi szállásuk!) most is egy égő Daewoo Lanos tetején ugrálnak a helyi lázadók. (Az volt? Ott is úgy hívják? De szép, változatos a Világ, ahol élünk! ) Zavargásokról, üzbég-kirgiz konfliktusról beszélnek. Ennek is utána kell néznem…”

2010. június 12., szombat 11:23 | Frissítve: 1 órája

Kirgizisztán átmeneti elnöke katonai segítséget kért Moszkvától, mivel állítása szerint elveszítették az ellenőrzés az ország déli részén kirobbant etnikai konfliktus felett. A zavargásokban már ötvenen meghaltak, hatszáznál is többen megsebesültek Os városban.

Szombaton orosz katonai segítséget kért Moszkvától Kirgizisztán átmeneti elnöke. Roza Otunbajeva azzal a kéréssel fordult Dmitrij Medvegyev elnökhöz, hogy küldjön alakulatokat az etnikai feszültség megoldására.

Otunbajeva szerint az ország déli részén kialakult konfliktus felett “elveszítették az ellenőrzést”, és már több mint ötvenen meghaltak, hatszáznál is többen pedig megsérültek a zavargásokban.

Kirgizisztán déli részén, Os városában csütörtökön csaptak össze kirgiz és üzbég fiatalok. A város és környéke az elűzött Kurmanbek Bakijev elnök híveinek fellegvára. Szemtanúk szerint a helyi kirgiz és üzbég lakosság, illetve a különböző klánok között törtek ki ismét az összecsapások, mint korábban már többször is.

Ötödik fejezet, amelyben hirtelen ugrunk az időben, és megszólalnak az utazók

Amíg papíron is utolérjük a Dübörgő Dühöngőt, alias Kontrollposzt Fikenázt, álljon itt most egy előrehozott jelentés. Akik szerették a Ponyvaregény ide-oda ugrálós sztorimesélését, és nem akadtak ki rajta hogy Travolta csúf, golyó általi halált halt a klotyón egy képregénnyel a kezében, filmidő tekintetében meglepően korán, annak ez kis kitérő nem jelenthet problémát. Akinek viszont fogalma sincs miről is vakerok épp, az se csüggedjen, Mikó és Meki kalandjai tovább folytatódnak, kronológiai sorrendben. De elég az szavaknak csépléséből, a terep Huba doktoré…

„Június 25-én, délelőtt, kb. fél 10 körül jelentkeztek be Mekiék a mostanában hírhedtté vált, jelenleg festőinek még igen nagy jóindulattal sem nevezhető kirgizisztáni Oshból. Beszámoltak az elmúlt napok élményeiről, és a napi terveikről, majd a nap végén újra felhívtak Jalal-Abadból, ahol már a Kirgizisztánban tapasztaltakról meséltek. Az alábbi telefoninterjút (képzelt riportként a kirgiz zavargásokról) a két beszélgetésünk alapján gyúrtam össze.

„- Osh?? Mi a franc van gyerekek, hova rohantok? Ezek szerint már három és fél nap az előnyötök az útitervhez képest. Mondtuk, hogy 26-ig ne lépjetek be az országba, mert kijárási tilalom van arrafelé!

- Miféle kijárási tilalom?! Erről csak tőletek hallottunk. Ezzel itt nem nagyon foglalkoznak. Tény, hogy nincsenek sokan az utcákon, de eddig még senki nem állított meg minket. Írtátok, hogy jönnek a KBSZ csapatai rendet rakni, meg hogy már itt is vannak, de eddig csak helyi erőket láttunk.

- Na jó, de katasztrófaturisták akartok lenni? Nem jobb a biztonság, Mikó?

- Jaj, Tádzsikisztán gyönyörű volt, de nagyon nyomasztó. Hiába voltak a négyezres hágók, az emberek életkörülményei nagyon lehangoltak minket. El kellett onnan jönnünk. Tavaly voltam Indiában, megdöbbentett az ottani szegénység, de amit itt láttunk, az még iszonyatosabb volt. Az egész országban egy szépen karbantartott épületet láttunk, a dusanbei elnöki palotát. Voltunk a határtól nem is olyan messzire, egy kis faluban, egy boltban, ahol még kenyér, meg tojás sem volt. Azt mondták, nem is tudják, mikor lesz, régóta nem volt már. Mondjuk mást se nagyon árultak. Gondolom a kínálat is a keresletnek felel meg. Az utolsó hét napban vadkempingezgettünk, Meki hiányolja már az ágyat (én egy forró tussal is beérném), erre pedig esélyünk sem volt Tádzsikisztánban. No meg azért kíváncsiak is voltunk, no. Három napja telefonunk is alig volt, nem jutottunk hivatalos információkhoz a helyzetről, nem tudtuk, véget ért-e már a forrongás? A helyiek azt mondták, lehet közlekedni, hát meglódultunk. Még tegnap este kiléptünk Tádzsikisztánból, de bejönni már csak ma tudtunk, ezért a senki földjén aludtunk a sátorban. Még csak alig pár órája vagyunk Kirgizisztánban, de ez maga a Kánaán az előző helyhez képest.

- Osh is? Azt most dúlták fel, nem?

- Hááát, a városon látszik, hogy gáz volt itt nemrég. Teljesen szétszedték. Utcasorokat égettek fel, ahol meg nem üszkös minden, ott láthatóan mindent elvittek, ami mozdítható volt. Kitört üvegek mindenhol, a boltok árui szétszórva – láthatók még a fosztogatás nyomai. Mondjuk biztos nem lesz sokáig így, mert most csak kétféle embert lehet látni az utcán: helyi katonát/rendőrt Kalasnyikovval, meg maszkos söprögető figurát. Venni semmit nem lehet, de egy helyen azt mondták, ha elhagyjuk a várost, jobb lesz a helyzet.

- Merre tovább? Jalal-Abad ki is marad? Melyik kerülő úton mentek?

- Na azt azért nem! Ismerhetsz már fiki, azért könnyen nem adom fel. Nem azért utaztunk ennyit, hogy a javát kihagyjuk. Kicsit túlparáztátok ti ezt onnan a távolból. Nincs itt semmi gáz, nem kerülünk, az eredeti útvonalon megyünk tovább. Azért estére valószínűleg nem maradunk majd a városban, hanem felmegyünk valami hegyvidéki faluba, ahol újra felmászunk majd a tetőre a sátorba. Egyrészt reggeli látkép biztos szebb lesz, másrészt meg azt mondták a háborús tudósítók az utolsó üzbég esténken, Ferganában, hogy a falvak biztonságosabbak éjszakára. Szeretnénk még találkozni a gyerekeinkkel, hogy megtanítsuk nekik, azért, mert az őseik megbolondultak, nekik ilyet nem szabad csinálni…”

Aztán este megint csörgött a telefon…

„- Ki nem találod fiki, hol vagyunk. Lehet három tipped.

- Mittudomén! Börtönben, kórházban, vagy a zárt osztályon?

- Ááá, nem talált. Jalal-Abadban, a város egyetlen nyitva lévő szállodájában!

- De ember, nem arról volt szó, hogy nem maradtok a városban?! És hogyhogy az egyetlen?

- Figyelj, itt a belvárosban semmi nincs. Kb. 2 kilométerre vagyunk most a központtól, valami fiki hozott ide minket, valami gasztinyícába, de korrektnek látszik. Mondjuk a környék elég csumpi. Ha kinézek a teraszról, ez az egyetlen ép ház a környéken, szó szerint leégett az összes környező épület. Van is füstszag rendesen, de már nem nagyon számít.

- Mert, ittatok?

- Dehogy! Végre nem belőlünk jön a szag. Fürödtünk! Ezért is maradtunk a városban. Még egy napot már nehezen bírtunk volna ki koszosan. Már egy hete sátorban aludtunk, és csak egyszer tudtunk lefürödni valami tádzsik gyógyfürdőben, kellett ez már nekünk. Igaz, akkor meg egyből a tádzsik prezidenttel pancsoltunk, aki 2-300 kilométerről, helikopterrel jött a fürdőbe. Mondjuk úgy egyszerűbb is arrafelé közlekedni, mint az utaknak nevezett ösvényeken… Ráadásul ma hajnalban mínusz 2 fok volt a kocsi tetején – azt hittem odafagyunk. Neeem, kellett már nekünk egy szálloda.

- A főnökökről jut eszembe, képzeld, mai hír, hogy Goriban meg az éj leple alatt, „titokban” ledöntötték a főtéri Sztálin szobrot.

- Melyiket, a nagyot? Na, erre van még belőlük rendesen. Szerintem nagyobbak is mint ami ott volt. Csináltunk nemrég egy képet, amin szinte eltörpül a kocsi a szobor mellett. Jó pénzért odavisszük nekik. Mikó látott este egy netcafét valahol a központ meg a szálloda között, holnap átküldjük valahogy az elmúlt egy hét képeit is, ha eljutunk odáig. Jaj, te, ez a kijárási tilalom viszont, amit mondtatok, ez tényleg nem vicc! Először azt hittük, csak nem mernek menni a civilek, mert csak katonai járműveket, meg vöröskeresztes kocsikat láttunk, de estére kiderült, hogy tényleg tilos a közlekedés. Elvileg 10-kor bezárt a szállodánk étterme is, de mondtuk, hogy ne szúrjanak már ki velünk, ha már ilyen messziről eljöttünk idáig, adjanak már valamit! Akkor még egyedül voltunk, de mostanra olyan buli kerekedett, hogy most már teli van az egész kóceráj, röpködnek a szto grammok. Mondtam már reggel is, ez itt Kánaán a korábbi napokhoz képest.

- Na, akkor nem is zavarlak tovább. Kemény este, reggel, meg napok várnak még rátok.

- Húúú, ne is mondd! Holnapra ígértek nekünk kumiszt, hogy azt meg kell kóstolnunk…”

Ezúton tolmácsolom a blogolvasóknak Meki és Mikó üdvözletét a kirgizisztáni Oshból, ahová ma, helyi idő szerint dél körül érkeztek meg. Részletes helyszíni beszámoló a remélhetőleg rövidesen naprakész blogban lesz olvasható.

Negyedik fejezet, melyben felverődik a sátor, felbukkan a tizenkét dühös ember, felfújódik a kerék és végre letekerődik a klíma

Hetedik nap

Legutóbbi beszámolónkat Tamkó Sirató Károly egyik mondókájára kikacsintva hagytuk abba. A „Tovább is van, mondjam még?” felkínálásra hangos ováció kíséretében érkezik a követelés, miszerint: Mondjad! Nos, ennek szellemében a történet fonalát valahol egy poros kazahsztáni sztyeppén vesszük újra fel. Az útminőség kapcsán óhatatlanul is felzördül bennem a “Kartell zötyög a szerb határ felé…” kezdetű örökzöld, de esetünkben amúgy is csak a zötyögés helytálló, mert, bár Meki bármelyik gangstarappert képes pirulásra késztetni, ha úgy istenigazából elereszti magát mérgében, de a határirány meg itt most nekünk üzbég ugye.

A reggeli indulást követően persze szemrevételezésre került a kötelező jellegű mecset, főtér, óváros, újváros, és a kevésbé turistabarát valóvilág helyszínek. Hiszen utazóink már lassítottak valamelyest, ez már számukra is új vidék, Meki nem űzi-hajtja már úgy a Felkelő Nap Országa iparának veretes produktumát. Ráérnek nézelődni, barátkozni, megmártózni, ráhangolódni. Ezért jöttek elvégre.

Délután négyre befutnak Beynauba. A megjelölt hotelt sehol sem találják, Ott olyan bizony nincs, állítja egybehangzón több kedves helybéli is. Végül kerül hotel, de láttán inkább a sátrat választják a Cruiserburg tetején. És nem csak azért, mert a Toyota LC arrafelé népautónak számít, és akkor az úgy biztos menő. Mert tényleg annyit látni Land Cruiserből, mint a környező országokban Ladából. Mi sem természetesebb, hogy mindegyik kulturált benzines V8 morajt hallatva vonul. Hiába, a japó nyolchengeresek nem a tahó NASCAR zsíros vényóc üvöltésének csecséről szívják az éltető 95-öst. A svejcihez hasonlatos LC sűrűségnek is köszönhetően aztán a Meki-Mikó párosnak szeme sem rebben, amikor egy francia/német Toyotás csapat bukkan fel a szemközti porfelhőből, az üzbég határ irányából. Felkészültségük igazán irigylésre méltó. Míg barátainknál a hátsó fiókokban csupán szerszámok, olajosflakonok és spaniferek várnak bevetésre, addig a frankogermán truppénál egy komplett szervizcsapat bújik meg a sublótban. Állítólag a bal első fényszórót kell megdörzsölni, és dzsinn módjára előszivárogva máris lesik a kedvesgazda kívánságait. Kicsit furcsállják ugyan, hogy hőseink dízelkrúzerrel keltek útra, ismerve az előttük álló útvonal gázolaj-infrastruktúra terén mutatott komoly hiányosságait, de hát nem véletlenül zugybog minden, a fedélzeten kannaként bevethető tárolóedényben dízelüzemanyag…

Este fél nyolcra feltűnnek a láthatáron a kazah/üzbég határ fényei. Már ha egy légypiszokkal és poros izzadságszaggal bevont, a klotyónyi határőrbódé bevilágításáért izzófeletti küzdelmet folytató kis hatvanas égő ennek titulálható. MIndenesetre közlik utazóinkkal, nyitás reggel hétkor, úgyhogy Toyota P-be, sátor felállít, kaja, pia, levélírás. Ebben a sorrendben. Este 11 óra, 38 fok. A hetedik nap éjszakája pedig különösen hosszúra sikeredett…

Nyolcadik nap

Hiába, a kamionok hűtőaggregátorainak morajlása a mai napig nem került fel a „Tíz hanghatás, amire a legjobb aludni” híres listájára. Éjszaka folyamatosan érkezett a többi, határátkelésre pályázó versenyző. Hajnalra mindent és mindenkit beborított a megszitált liszt finomságú, süppedős por, földön alvó családokat, teherautókat, plafonig zsúfolt Nexiákat egyaránt. A meghirdetett hét óra helyett fél kilenc tájékán nyitotta meg sorompóit a még klasszikus zsilipes elrendezésű (egyik ország bódéja, sorompó, senkiföldje, sorompó, másik ország bódéja) átkelőhely. Edit próbált határozottan intézkedni, aminek az lett a következménye, hogy hirtelen 12 dühös-büdös kamionsofőrrel találta magát, egy illemhelynél alig nagyobb helységben, ami hivatalosan az üzbég határállomás névre hallgatott. Meki eközben, jó szokásához híven, a kíváncsi utazó és botcsinálta stand-up komikus elegyét adta elő, ami sikeresnek bizonyult, mert az üzbég sorompós kolléga segítségére sietett, jelentősen felgyorsítva beléptetésük menetét. Három óra alatt sikerült is letudniuk az országváltási procedúrát.

Az alig 350 kilométerre lévő Aral tavat becélozva folytatták a pár napja megkezdett kedvenc játékukat, a Hol találunk vajon gázolajat? Útközben hőség, sztyeppe, tevék, tetszőleges sorrendben és intenzitással. A klíma kikapcsolva, muszáj takarékoskodni az üzemanyaggal, előkerül a helyi érzéstelenítő módjára használt jégakku, rögtönzött módon fejtetőre rögzítve.  Városba érve azt is megtudják, hogy az üzbégeknél nem divat ám a bankban váltani a fizetőeszközt, ugyan már kérem! Irány a bazár, az ottani élet alfája és omegája. Mikor végre elérik a kiszáradt Aral tó medrét, csalódottan veszik tudomásul, a megfeneklett hajók úgy bő 200 km-re bent hevernek valahol, a vakító láthatáron túl. Mekinek egész nap kínzó fejfájás gyötri, ezt bukták, felőlük rohadhat tovább a hajóhad ott ahol van.

Délután hat óra, Nukus. Rohamosan fejlődő, tiszta, rendezett utcaképű nagyváros. Külföldi itt nem lakhat ám tetszőleges szálláshelyen, csak külön kijelölt hotelekben. Ezúttal szerencséjük van – hamar megkerül a szálloda – de csak később derül ki valójában mennyire. Miközben megfáradt utazóink a tisztaszoba-klíma-wifi szentháromságát élvezik, a figyelmes személyzet észreveszi (majdnem azt írtam kiszúrja, de azt még félreértitek), hogy a bal hátsó abroncs teljes lelki nyugalommal sziszegteti kifelé gumiszagú légtartalmát. Meki rohan, kompresszor beüzemel, kerék visszafúj, helyi gumis szaki megjelenik, irány a műhely. Este fél tízkor. A gyér megvilágítású verkstatt előtt évszázadok óta ugyanazok a vén arcok nyomják a backgammont, az eresz alól pedig már több ezer fecskegeneráció kapott szárnyra. Ennek megfelelően a hangulat joviális, a felszereltség kőkorszaki, a munkakedv példás, a szaktudás lehetetlent nem ismerő. Este tízre a Mekinátor már ismét szerető hitvese társaságában. A mélyhűtött hotelszobájukban. Kinti hőmérséklet 36 fok. Nukusból jelentettük.

Mielőtt ránk virradna a Mongol Menet kilencedik napja, következzen Kozma doktor, blogban való tettestársam idevonatkozó billentyűfuttatása:

“Mosnom kell a szennyest, ami nem is biztos, hogy a miénk. Mekiéket rendesen lerohanták a Totalcar blogjának kommentelői. Legjobban az „adócsalók! (rendszám!!)” komment jellemezte a számomra a Sötét Oldal megjelenését. (Esküszöm, olvastam valahol, de most az Istennek se találom. Talán nem is baj.) May the Force be with you, Fiki!

Nem tisztem megvédeni a Mekler családot, de amit eddig megismertem belőlük, az alapján a kitüntető figyelem nem eme formáját érdemlik. Mekinek van egy stílusa. Ez tény, hogy kevés embernek tetszik, de – mint az Élet minden más területén – az a legtisztességesebb eljárás, ha nem akarjuk már egymást, mint felnőtt embereket megváltoztatni. Okos névtelen beszólásokkal meg pláne. Merthogy a véleményeket egyébként is illik névvel vállalni.

Az elmúlt pár évben (amíg volt szerencsém) nekem is volt szerencsém utazgatni egy kicsit. (Ez sem a dicsekvés helye, pusztán ténymegállapítás.) Ez alapján tapasztalatból mondom, hogy miután végigszív az ember egy napot egy autópályán is megterhelőnek tekinthető távolság leküzdésével olyan utakon, ahol azokat sokszor csak azért nevezzük annak, mert mások is ugyanazon a nyomvonalon haladnak, a térképen húzott vonal pedig leginkább sormintaként értékelhető, néha még az egyébként klaviatúrához nőtt kezű embernek is megerőltető egy egyszerű kijelentő mondat rögzítése.  Nemhogy egy gyakran még otthon is (Wilhelm Tell szelleme bocsássa meg nekem: istentelenül ronda) sviccerül kommunikáló, illetve a hétköznapokon számokkal dolgozó utazónak. Szóval türelem, emberek! Merthogy az erény. Meg időnként meghozza az eredményét.

És lássunk Csodát! A Nagy Kiosztás óta Mekiék (nyilvános) blogolásában is épp akkora mértékű és hirtelenségű változás állt be, mint hazánk időjárásában. (Talán az sem titok, hogy családjukkal kezdettől bővebb és részletesebb formában tartják a kapcsolatot mint velünk, külsős blogolvasókkal.) Ahogy egyre jobban közelednek azon régiók felé, amelyek miatt elindultak e gigászi útra, az ő nyilvános beszámolóik is egyre színesebbek és érdekesebbek. Mert miután odaértek, meglassultak. (A 10. nap less majd az első hivatalos pihenőnapjuk.) Mert nekik is több élményt jelentenek a napok. Mert nekik is tartogatnak újdonságokat. Amiket már szívesebben rögzítenek, mint a korrupt posztok aktuális árfolyamát. És hiszem, hogy nem azért, mert megijesztették őket, hogy akár a Világ Bunkóivá is válhatnak – miközben lehet, hogy csak a Világ Irigyeltjei. (Na jó, lehet, hogy csak a fél világé.)

Úgyhogy lássunk csodát! Olvassuk a blogjukat, és képzeletben utazzunk velük mi is! Ez jobb elfoglaltság, mint az (éppen a „fikázó” kommentelők által kifogásolt) „fikázás”.

És ezt az inget is csak azok vegyék magukra, akikre épp ráillik! Ezúton is kérem azokat, akik valóban segítő szándékkal írnak a véleményt (pl. a Tádzsikisztánból hazatért, az Almaty-ban élő, vagy a hazafelé vezető utat tervezgető hozzászólók), írjanak bátran a „céges” blogunk anyaoldalán megtalálható címre! A hasznos tanácsokat örömmel megfogadjuk (sok tervünk van még), a kérdésekre pedig – ha lesz kis időnk – válaszolunk is. Akár arra is, hogy miért nem lehet a csernobili Zónában, vagy Prypiat utcáin egy videojátékból vett ötlet alapján száguldozni, illetve hogy helyette erre milyen, akár még „egzotikusabb” helyszínt javaslunk…

Ez az én véleményem.

Üdv: Huba”

Harmadik fejezet, melyben hőseink nemcsak térben, de időben is utazgatnak, arconröhögik a gaz kormányerőket, estebédjüket ismét főnemesség társaságában költik el, és Huba doktornak eszébe jut valami

Kapaszkodjon mindenki valami keze ügyébe eső szilárdnak látszó tárgyba! Most végre mi is ugrunk egy olyan bő kétezer kilométereset, és behozzuk a Totalcar blogposztját, vagyis egészen a hatodik napig menetelünk egyet Mekiékkel. Ezúttal megspórolom a teljesjoggalsenkitnemérdeklő mentegetődzést, hiszen errefelé a népek úgyis az UZJ100-as Fikimotív előrenyomulására kíváncsiak, és joggal. Miközben tehát én szófogadó borravaló módjára jócskán lemaradtam, a TC blog szépen leközölte a forrásanyagokat, térképi kiegészítéssel. Érdekes helyzet, egyfajta összehasonlítás az információéhségükkel küszködő KedvesOlvasók számára, amolyan blogcsinálta ilyenvolt-ilyenlett (a sok egybeírás ne zavargásszon senkinek, bőszen pirosaláhúz a helyesírás ellenőrző, a galád nyelverőszakoló szerzőnek csak épp ilyenje van, tudja ő jól, hogy Grétsy professzor itt nem csupánegyszóraállnameg, de csakazértis aljasul kihasználja a műfaj biztosította laza kereteket, megértésért köszönet jár, pénztárban átvehető, távozás után pedig itt még reklamálni is ér).

…és a harmadik napon…

Lászlót és Editet legutóbb amolyan, egyfajta finom suspense szituáció fenyegető árnyékában hagytuk magukra (amely persze a jól informáltak számára már semminemű izgalmi töltettel nem rendelkezik, de ünnepélyes ígéretet tettem mindannyiunk legfőbb Fikijének, hogy hű krónikása leszek, úgyhogy folytatom ganz unbeirrt, és az elkövetkezőkben majd jól beelőzünk a TC-nek, és akkor majd mi rakhatjuk ki az „Exkluzív beszámoló – első kézből” táblát, na also, hol is tartottam?, ja, persze, árnyék). Ukrajna, mint olyan. Hmm…a vélemények megoszlanak, de annyi tény, a maffiájáról (is) elhíresült ország most már tuti nem fog felkerülni a DTOWWA (Dream Travel Organizers World Wide Association – Álomutazás-szervezők Világszervezete) tízes listájára. Igaz, Mekiék a reggeli valutakereskedelmi tízpercüket követően ízletes helyi buktaspecialitással kedveskedtek bélbolyhaikank, de a jóleső telítettség érzése hamar átadta helyét a szinte kilométerkövenként silbakoló, tányérsipkás lejmbrigád szűnni nem akaró zaklatásai felett érzett felháborodásuknak. Pedig szegény ukrán jardokat is meg lehet érteni. Elvégre nekik azt tanítják a Páliszija Ákágyémíján, hogy a külföldi rendszámú luxusterepjáró az amolyan, malacpersely és fejőstehén sajátságos keverékeként értelmezendő a honi utakon. De jaj, vigyázz főtörzs, ha a rendszám a batáron hazai, akkor vagy tüstént fedezékbe, vagy alázatos főhajtással tovainteni a gépjáróművet, különben alvilági újjathúzás réme fenyeget! Tehát az ottani szolgálóvédők teszik a dolgukat, kedélyesen előreúerháznak a kollégáknak, hogy érkezik a nyári Fiki-Mikulás. Az egykedvűen dohogó, kisebb öröklakás méretű sorhatos dízel mögött húzódó pilótafülkében azonban egyre nő a feszültség. Ismeritek, Meki gyűlöli ha palimadárnak nézik. Mindez odáig fajul, hogy amikor az egyik szerv vadul lobogtatni kezdi a valamelyik segélyszállítmányból zsákmányolt játék lézerkardját, konokul állítva, hogy az bezony kérem szépen kézi üzemeltetésű radarállomás, no akkor a Cruiser cirkáló legénységének addig fojtogatott idegessége önfeledt nevetésben tör felszínre. Onnantól már szinte unalmas rutinmegmozdulásként zajlanak az ellenőrzőpontok: Edit asszony a Néma Levente címszerepét próbálgatja, László uraság meg előadja Nemtudomkás/Mecénás magánszámát. Performanszuk nyomán checkpointból jelesre vizsgáznak, és jónéhány dolláréhes zsaruzsebet hagynak maguk mögött.

Később, már az orosz határ felé közeledve a sós tengerillat felkelti ugyan utazóink kíváncsiságát, de érdeklődésük kielégületlen marad, hála a költséghatékony módon (értsd: a tengerből ingyé’ csak a szaga jár) kialakított, látszatra több horgonnyal is a hatvanas évek sivárkommunista húsába kapaszkodó vendégváró helységeknek és környezetnek. Ott nemcsak az idő, de a jellemfejlődés is parkolópályára ítéltetett. Ahol pedig nem lebuj, ott klasszikus betonfal blokkolja a vízi panorámát. Hát arrafelé ott úgy nyomják, lelkük rajta. Némileg érthető ezek után, ha a terepgumik ruszkiföldre való begurítása egyfajta megváltásként csapódik le vándorainkban. Taganrogban aztán, a háromnapos regatta főesemény kellős közepén, még szállás is kerül, a helyi gyártmányú, biomechanikus GPS segítségével (út szélén álldogáló suhanc megszólít, probléma elmagyaráz, suhanc és cimbora pattannak kocsiba, kocsi követ, szállásnál lefékez, hálás köszönet elrebeg, becsekkol).

A negyedik nap, a Thin Lizzy féle Waiting for an alibi hangulatában kezdődött, ami esetükben emigrációs jelentésnek álcázott regisztrációs fikiség volt, amit a szálloda intéz, és csak úgy délfelé készült el, de addig legalább kis pihenő, még ha a kényszer fajtából is, jutott a Mekler-Mikó párosnak. Útrakelve a kalmükiai Eliszta felé, a már kötelező jellegű rendőri ellenőrzések monotonitását az orosz nép egyik remekbeszabott képviselőjével való megismerkedés töri meg: színre lép a Buddha mosolyú aranyfogú közértes anyóka.

Estére úticélra dobbantanak a Toyota méretes terepabroncsai, indulhat a szálláskeresős társasjáték, különféle barátságos és segítőkész lokálpatrióták bevonásával. Egyiküket meg is örökítették, ha mandulavágású tekintete nem mosolyogna oly kedvesen, azt hihetnénk, egyéb elképzeléseket forgat a fejében, úgy belekapaszkodik a majrévasba. Elisztáni bolyongásaik során tapasztalják, itt békésen megférnek egymás mellett Vlagyimir Iljics, a nép nagy forradalmár tanítójának, és Buddhának szobrai. A nagy keresésben majdnem sakkot kapnak a ’98-as Sakkolimpia olimpiai falujából lett szellemváros láttán, de Meki végül vezéráldozat nélkül juttatja biztonságba királynőjét. Este pedig ismét bizonyítást nyer az állítás, miszerint a világon mindenütt lehet magyar emberbe botlani, igaz, hőseink ezt igencsak célzottan követték el, hiszen Öcsi barátjuk, az egyik helyi szórakozóintézmény biztonsági őre már várta őket.

Ötödik.

LGT után szabadon…és jött a doktorrr… vagyis következzen egy újabb Huba féle kiegészítés. Addig szerző megpihen, összetereli a szerteszéledt gondolati ménest és begyűjt egy kis ingyenkilométert, he-he…

„Mekiék ezt ugyan nem említették, de időközben akadt némi gondjuk a tájékozódással.

Előzmény: 2008-ban, egy a Balkánon, Törökországon, Grúzián és Örményországon no meg a fantasztikusan szépséges Hegyi Karabahon áthaladó, 17 napos kalandtúrán ismertem meg Mekit és Mikót, ahol ők a most is használt Land Cruiserükkkel, én meg egy ’84-es 4120-as Moszkviccsal teljesítettem a távot. Ez volt életük első geochallenge jellegű versenye, amibe a végére úgy beleszerettek, hogy mára az idei évtől honosított Historic Racing Adventure versenyek alapját is ez a módszer adja. A második nap reggelén, a mostari szállásunk előtti parkolóban elegyedtünk egymással először szóba, ahol épp az indulás napja előtt beszerzett GPS-ük használatáról rendeztek Mekihez méltóan hangos “eszmecserét” Mikóval, és bennünket faggattak, hogyan is kell azt kezelni, és értelmezni a navigációs berendezés útvonalat jelző piktogramjait. Persze semmi sem megy könnyen, illetve a gyakorlat teszi a mestert, amit az is bizonyít, hogy ők még aznap is leszaladtak Dubrovnikba, ami jó 150 km-re volt az ajánlott útvonaltól, de a verseny végén mégis ők állhattak egy jereváni diszkóban ”felállított” képzeletbeli dobogó legmagasabb fokára. Most, indulásuk előtt már azt mondták Petinek, hogy értenek a GPS-hez.

Szóval, mint az most egy tegnapi emailváltásunkból kitűnt, a GPS még mindig jelent kihívásokat Meki számára. Ugyan a “meridián” szót már kifejezetten otthonosan, és (talán ösztönösen, de) jól használja, azért az egyes koordinátaformátumok még mindig okoznak neki meglepetést. Ebből van egy rakás féle, és egyáltalán nem mindegy, hogy a fok száznyolcvanas, valamint a perc és másodperc hatvanas váltószáma miatt mikor, melyiket, hogyan pötyögi be az utazó az időnként túl is értékelt elektronikus navigációs berendezésekbe.

Amikor Mekiék egyszerű utazók számára irigylésre méltó, tulajdonképpen svájci pontosságú és részletességű útvonalterve készült, abba bizony sokféle (korábbi útibeszámolókból, itinerekből, brosúrákból, útikönyvekből, vagy akár a Google Earthből származó) adat bekerült, így most szembesültek ők is avval, milyen sokszínű világban is élünk, milyen sokféle koordinátarendszert is használnak világszerte. Most, az út alatt bizonyosságot nyert az is, hogy a Google és a Yandex koordinátái nem pontosak. Mekiék például bemérték a szálloda helyét, ahol aludtak, ezt pedig Peti leellenőrizte a műhold alapján, és kiderült, hogy az pár utcával eltér a piacvezető elektronikus földtérkép adataitól.

A legmegbízhatóbb navigációs berendezés egyébként még mindig az emberi szem és agy kombinációja, és erre lassan Mekiék is rá fognak döbbenni. Tudomásul kell venni, hogy aki kiautózik a “civilizált” világból, annak időnként nélkülöznie is kell azt. Az útvonaltervükben segítkező Peti is mondta nekik, hogy amint kelet felé haladnak, felejtsék el a GPS-ek Európában és Amerikában már-már zavarba ejtően pontos útvonaltervezését, és használják a már jól bevált nyomtatott térképeket – mint üzeneteikből kihalljuk, erre lassan ők is rászoknak. Egy barátságos “privet”, vagy “izvenyítye’ kezdetű kérdő mondat, meg egy mosoly sokkal biztosabb útirányt eredményezhet arrafelé, ahol a madár is ritkán jár, mint akármilyen modern, elektromos kütyü.

Így, és ezért fordulhat elő, hogy mind gyakrabban olvashatjuk a beszámolóikban, hogy “keringtünk a szállást keresve”, meg hogy “egy másik, de kiváló szálláson” töltik az éjszakáikat. És szerintem lassan rájönnek ennek az ízére is. Kalandtúrára indultak, a legnagyobb kalandokat pedig épp a váratlan események jelenthetik. Ebből pedig lesz még nekik elég. Úgyhogy én a magam részéről – azon túl, hogy ott, és úgy segítünk nekik, ahol csak lehet – további kellemes eltévedéseket kívánok nekik! :D Nem lesz itt nagy gond, és egyébként is minden út hazavezet (egyszer)…

Páká: Huba”

Persze mindez nem maradhatott szó nélkül, az illetékes Fiki továris postafordultával reagált is:

„Nem igazán értem, amit itt Huba irt. Végül is ennek az egésznek semmi köze nincs a Kaukázus Ralihoz vagy egyéb túrákhoz – de ö biztos ezt jobban tudja. Gondolkozni fogok éjszaka, hogy mi a francot akart kihozni ebből pontosan, de azért az érdekes, hogy a megadott koordináták általában stimmeltek.
Jóéjt.”

Az ötödik nap emígyen ért véget tehát, Mekiék idevonatkozó beszámolóját már úgyis nagy valószínűséggel olvashattátok a Totalcaron, én igyekeztem emellé némi betekintéssel és Huba általi érdekes adalékkal szolgálni, főleg, mikor visszaolvasva az eddigi garázdálkodásaimat, egész olvasmányos méretű terjedelem köszönt vissza. A hatodik napot, utólagos engedelemmel ismét csak idegen tollakkal ékeskedve tárnám elétek. Őszinte meglepetésemre ugyanis egy bizonyos Kozma Huba írására lettem figyelmes a Mongol Menettel kapcsolatos levéltári anyagok közt…

„A 6. napi beszámoló szerint Mekiék nemrég beléptek Kazahsztánba (Kazakisztánba), az első „isztánba”, és erről megint eszembe jutott pár dolog. Amikor megjelent a totalcar Belsőség rovatában az első, beharangozó írás a Soviet Asian Quest-ről (http://belsoseg.blog.hu/2010/05/31/mongoliaba_majd_vissza_ketten_66_nap_alatt), sok kommentelő is leírta jó tanácsként, hogy ne felejtsenek majd el irigyelt utazóink Közép-Ázsiában jó hangosan magyarul társalogni, mert a kazahok igen nagyra tartanak bennünket, magyarokat. Tudjátok miért? (Szégyen és gyalázat, de ismét főként Peti tudására kell támaszkodnom, amikor erről írok.)

Persze, pusztai, meg lovas nép vagyunk mi is, de ennél azért szorosabb kapcsolatokról regéltek a kazah pusztákon, ahol él egy „Madjar” nevű törzs is. Ez Kazakisztánban – kis túlzással – éppoly köztudomású, mint itthon a finnugor rokonságunk. Tóth Tibor 1964-65-ös „véletlen” útja után (http://www.korultaj.hu/tothex) végül 2006-ban Bíró András antropológus végezte el egy Kazakisztánban élő népcsoport (a Madjar) első átfogó felmérését (http://korultaj.hu/biro), és ezzel érdekes, bizonyítónak tűnő eredményekre jutott. Idézem: „… a mai magyarországi lakosság egy részének az ősei és a kazakisztáni Madjar populáció ősei között valamikor a múltban (mai történelmi és régészeti tudásunk szerint legalább 1300-1500 évvel ezelőtt) genetikai kapcsolat állhatott fenn.”

Ennél sokkal frissebbek és fájóbbak a XX. századi kapcsolatok. Először az I. és II. világháború után, az ekkor már Szovjetunió részét képező kazah területen, főként Karaganda környékén maradt magyar hadifoglyok erősítették modern kori nimbuszunkat. Az ott raboskodó magyarok egykori, és a kazahok mai életkörülményeiről, illetve magáról a kazah pusztákról pont nemrég láttam egy dokumentumfilmet. (http://videotar.mtv.hu/Videok/2010/02/20/15/Gyaloglas_gulagfoldon__Kazahsztan.aspx) Ebből nemcsak e területek kietlensége, de szerethetősége is kiviláglik. Épp oly furcsa e kontraszt, mint maguk Mekiék Kazahsztánban.

A régi kazah-magyar rokonságnak már kézzel fogható együttműködés jellege is van, amennyiben idén már harmadszor (most a Historic Racing Adventure Splash futam hétvégéjén, 2010. augusztus 6-8. között, Bugacon) rendezik meg a Kurultajt, hogy „a magyarság, a madjarság, a madzsarság, és testvérnépeik (ujgurok, baskírok, kazakok) a régi hagyományokra alapozva közelíthessenek egymáshoz”. (http://kurultaj.com/)

A modern kazah-magyar kapcsolatokról annyit, hogy a szovjet időkben kezdődött gazdasági kapcsolatok a mai napig is virágoznak. Több tucat magyar mérnök dolgozik állandóan a Nyugat-Kazahsztánban található tengizi olaj- és gázmezők finomítótelepein, közel a Kaszpi-tengerhez (vagy -tóhoz? – örök kérdés ez is), és Mekiék hatodik napi szállásához, Atyrauhoz.

Érdekes adalék még, hogy a kazah rendszerváltás egyik nagy alakjaként emlegetnek egy akkoriban kint élt magyar embert is – de a neve most ha megfeszítenek sem jut az eszembe. Talán ebben Mekiék segíthetnek majd nekünk, ha egyszer végre hazaérnek. Várom már, hogy megkóstoljuk azt a bizonyos határsorompó-nyitogató félliteres körtepálinkát. Akkor biztos iszunk majd egyet a magyar-kazah testvériségre, és megbonthatatlan barátságra is.

Üdv: Huba”

Nakéremszépenséggel, idáig olvasásban eljutni majdnem akkora fegyvertény, mint a Mekler Turiszt féle megmozdulás, úgyhogy pihenő beiktatása következik, és ünnepélyes szerzői ígéret a felgyorsított tájékoztatási ügymenetre. (Szolgálati közlemény: Elvis has NOT left the building.) Hogyisvanazhogyasszongya (az öreg Tamkó meg aztán tényleg átmegy siratóba, a Károly): Messzi mentek Fikiék. Tovább is van, mondjam még???

Második fejezet, amelyben hőseinkre folyamatosan hull az égi áldás, égő roncsokon dübörögnek keresztül, megkezdik a végeláthatatlan pán-kaukázusi kenőpénz monopolyt és együtt vacsoráznak a Királlyal

Igen, tudom, tudom, nálam a labda, következzen hát a mulasztáspótlás, mégsem hagyhatom a maroknyi lelkes érdeklődőt túrainformációk nélkül nekivágni a hétvégének, így most egy posztból máris két napot ugrunk.

Az első nap amolyan „esőisten siratja Mexikót” körülmények között vette kezdetét, csendes indulással az érdi bázisról, Meki szavaival élve „tatárszoros” (megfejtéseket a Kommentár rovatba kérjük) felhők közt főműsoridőbe került hát végre a keletnek hatolás. Románia simán vett akadály lett, hiába, az EU mint olyan azért képes éreztetni néha áldásos tevékenységét. A totalcar-on elindult beszámolóra érkezett rengeteg bíztatás, vélemény és főleg sajátbőrös tapasztalati úton desztillálódott tanácsra hallgatva, bátor utazóink alaposan bevásároltak egy helyi alimentárában (a nem Romániában felnőttek kedvéért: az élelmiszerbolt helyi elnevezése) egy kisebb rakomány feles pálinkakészletet, majdan gyomrot fertőtleníteni, víz helyett, idegnyugtatónak és főleg baráti osztogatós valutának.

Én Erdélyben nőttem fel a hetvenes-nyolcvanas években, és apám külföldi cégnek dolgozva külföldi fizuért megtehette, hogy mindvégig a különféle Nissan Patrolokra esküdött, amikor Romániában kellett közlekednie. Itthon is joggal panaszkodunk az úthálózatnak csúfolt kátyúrendszerre, de arrafelé sem lett jobb a helyzet. Fiki is látta már, jó döntés volt a nippon terepgorillának ismét bizalmat szavazni. Ugyanúgy megmaradtak arrafelé a parasztkábriók is, mint az én gyerekkoromban, vagyis továbbra is ügyelni kell a főúton ballagó, kivilágítatlan, ökrös, lovas, szamaras, és mindenféle, kutyánál nagyobb négylábút befogó szekerekre. Ami pedig szintén változatlan maradt, az a természet, a hegyek, erdők zsigerien megragadó szépsége. Az első etap, úgy bő 550 kilométer fél nap autózás után Borsán ért véget, a pompás kis Hotel Victoriában.

A második napi beszámolójukhoz pontos útvonalat is kaptunk: Románia – Moldávia – Transznisztria – Ukrajna, városokra bontva pedig: Borsa – Botos – Suceava – Botosani – Stanca – Rascani – Balti – Transnistria – Odessa – 690 km – reggel 8-23-ig.

Suceaván egyből betekintést nyerhettek a helyi építési szokásokba. A hetvenes években errefelé is a panelfelhúzás számított a legfőbb össznépi foglalatosságnak. A legtöbb tömbház nem kiugró erkélyt kapott, így ezeket idővel mindenki kénytelen-kelletlen beüvegeztette valahogy, hiszen amikor a főmufti Ceausescu bácsi úgy döntött, hogy akkor ő most bizony országa minden tartozását visszafizeti, akkor a Kárpátok Titánja télen szemrebbenés nélkül lekapcsoltatta a fűtést, áramot, spórolásként. (Megjegyzem, kegyetlen, de sikeres húzás volt.) Az embereket meg melegíthette a kommunizmus lankadatlan hevülete, hajlékukban pedig fennen ragyoghatott a szocializmus fáklyája. Egy újabb szigetelő réteg pedig felkerült a blokklakásokra, hol miből, ilyen-olyan átlátszó holmiból.

Botosaniban Mekiék újabb helyi folklórszösszenetre, az utcai temetési menetre lehettek figyelmesek. Kendővel teleaggatott autók, a muzsikáló cigányrezesbanda mögött araszoló kocsisor, gyásznép vegyesen. Ezt hívják arrafelé stílusos távozásnak. Transznisztriába érve máris beindult a népi játék, amit a helyiek űznek az idetévedő külföldiekkel. Fikiéket pedig a feliratokkal teleaggatott, svájci rendszámú Cruiserben meg pláne mérföldekről kiszagolják. Ennek szellemében, hiába léptek már be az országba, hirtelen a semmiből egy határátkelő bukkant elő, ahonnan néhány ropogó „ajró” bankó tulajdonosváltását követően átkísérték őket a nemzetközi átkelőhelyre, ahol a sikeres regisztrációt és eurólobogtatós műsorszámot előadva, közölték, minden rendben, további 50 euróért máris haladhatnak tovább a kijelölt tranzitútvonalon. Mekinek ez már sok volt egy napra, parancsba adta a hátraarcot, és inkább bevállalva a kerülőt, nekivágott az ukrán határnak, ott egye meg a fene (persze ezt ő jelentősen ékesebb szitokszavakhoz nyúlva jellemezte) Transznisztriát ahol van.

Ide kapcsolódik Huba doktor kiegészítése. Vágatlan verzió.

„Tavaly jártam kétszer is PMR-ben (Transnistriában) úton Csernobil felé, ami tényleg Európa utolsó kommunista országa (némi kapitalista beütéssel). Peti, aki Meki útját is tervezte, annak idején azt mondta nekem, ez egy olyan ország, amit a pia, meg a lehúzás jellemez leginkább. És tényleg. (Itt vettem tejfölös dobozba csomagolt, alufóliával lezárt “Antikrizis Vodkát” is. ) Én mondjuk élveztem a dolog “egzotikumát”, mert ha van időd, ott is ki lehet dumálni mindent. Ekkor jöttem rá arra is, hogy akaratomon kívül is megtanítottak egykor oroszul az általánosban.

Ha a képeikből jól látom, a benderi határátkelőn próbáltak bejutni az “országba”, ami pedig a fő átkelő, tehát csak simán le akarták venni őket is. Egész pontosan (ismereteim és tapasztalataim alapján) a kifizetett 20€ volt a felesleges kiadás (merthogy még csak Moldovában voltak), a 35€-nyi dnyeszterentúli autódíj meg hasraütésre megy, ha barátkoztak volna kicsit, lement volna 20-ra.

Fikiék azért bánhatják, hogy kihagyták Tiraspolt, PMR fővárosát, bár biztos látnak majd még ilyen porfészket eleget az útjuk során. A hely azért izgi, mert csak ott (egy főtéri kapualjban), Moszkvában, meg Managuában, Nicaragua fővárosában lehet vízumot venni Abháziába, meg Dél-Oszétiába. Ha kell fénykép a “konzulátusok” bejáratáról, vagy akár az említett szeszről, szóljatok!

Sajnos az én helyismeretem csak eddig szólt. Drukkolok a hős vándorainknak. Hajrá Fiki! (Kitartás Editke! ) Lesz még kalandotok elég, ha már az elején is így belefutottatok a tutiba.

Üdv mindenkinek:

Huba”

A formáját persze az ukrán határátkelő is hozta. Indításként négy pálinkát és két sört kellett kihúzni a fedélzeti készletlistából, a finánc pedig saját elmondása szerint nem vette észre a bozótvágó machétét, így ezt a fiki produkciót a csapat egy extra pálinkával jutalmazta. Megkapták a rutinszerű figyelemfelhívást, miszerint legalább egyik vigyázó szemüket mindenképpen tartsák a lépten-nyomon lesben álló banditákon, amire, mintegy ráerősítésként megérkezett az út szélén égő kamion színes-szagos kompozíciója. Határ után a kötelező jellegű ellenőrzőpont, magyarul kassza, itt cetli felmarkol, pár kilométerrel arrébb, következő pénzkidobó automatánál lead. Este tíz órára azonban már Odessza utcáin bolyongva keresik a kijelölt hotelt, majd alig fél órával később, már a szobaszámot, igaz, már egy másik szálloda folyosóján, amelynek éttermében a Király (nem, nem Zámbo Jimi), Elvis „larger than life” fényképe mellett költhetik a jól megérdemeltet.

Csütörtök késő este a következő levél érkezett Mekiéktől:

„A mai napról csak annyit szeretnék mondani úgy előre, hogy Ukrajnába többé nem igen szeretnék menni, mert nem a mi országunk. A többit mindjárt hozzáírom, csak most eszünk valamit.”

Folytatása következik…

Első fejezet, amelyben hőseink döntő elhatározásra jutnak, és amely elhatározásokat visszafordíthatatlan tettek követik

Magad uram, ha szolgád nincsen, tartja a régi mondás, amely estünkben úgy ferdíthető, hogy magad uram, és hű hitvesed, ha már a cimborák fáznak a dologtól. Mekler Laci már évek óta szeretne eljutni egy olyan jó kis ázsiai autós kalandtúrára. Érthető, hogy boldog örömmel kapott a beharangozott és külföldi szervezésű mongol rali lehetősége után, hiszen az máris kihúzza az egykori szovjet tagköztársaságokba szervezett autókázások több méregfogát is. Először is ott az igen nehézkes (és ez egy finom megfogalmazás) vízumszerzés, mint olyan. Majd azon tilalom feloldozása, miszerint Mongólia területére külföldi magánember saját autóval ugyan be nem teszi a kerekét. Régebben ehhez még hozzátették, hogy „ha kedves az élete”, de manapság azért nem eszik olyan szigorúan a mormotát arrafelé. Ez is mutatja, Ázsia is araszol az euróbalkáni mérték szerinti civilizáltság felé, ami azt jelenti, hogy az egykori sajátos érintetlenség, mely e helyek báját és különleges hangulatát adta, lassan odavész, és akkor majd jól lehet szervezni az autós kalandtúrákat valami Mexikóvárosi gettós belvillongás kellős közepébe.

Lényeg, hogy Meki megelégelte a mongol rali hallatán lelkes, majd a rajt időpontjának közeledtével egyre halványabb lelkesedéssel pislákoló barátok általi hátráltatást, és örök navigátorával, Edit asszonnyal benevezett a mongol ralira. Még azon feltételnek is hajlandó lett volna alávetni magát, miszerint csak amolyan zsebmotoros, kis köbcentis masinák állhatnak rajthoz, és beszerzett egy alap Fiat Stilót. Amit hamarosan túl modernnek, a túra puritán jellegéhez méltatlannak érzett. Így a Stiló helyét egy stílusosabb, műszaki szempontból még megbízhatatlanabb, ám az itiner alapján népesebb „szervízhálózattal” és még a cserekereskedelmen alapuló alkatrészellátással kecsegtető Lada Samara vette át. Megvolt tehát a célszerszám, de Laci csak nem nyugodott. Nézte jobbról, nézte balról, felülről, alulról, majd került vele egyet a háztömb körül, és még egyszer alaposan végiggondolta a dolgot: a hősi halált halt szovjet ipar eme remekével, hasonszőrű tescogazdaságos gépcsodák konvojában, ott vánszorogjon szárított teveszarral rögzített törött féltengellyel valamelyik Xyisztán egy poros katlanjában? Na neee, Fiki, legyen eszed, hiszen ott a drága jó, hűséges, atomvillanásálló nippon terepgorillád, a Land Cruiser, az már úgyis járt a környéken, feldobsz egy sátrat és pár pótkereket a tetejére, és hajrá!

És evvel lényegében kezdetét vette a sajátszakállas, különbejáratú, Soviet-Asian Quest elnevezésű, kétfős kalandtúra magyarországi előfutama. Hiszen már a szervezés sem volt piskóta fegyvertény. Készült az útvonal, Schmidt Peti kartográfus barát a kapott ukáz alapján igyekezett a kliséket kerülve, de a csodás tájakat érintve tervezni. Végül úgy 26 ezer kilométer lett belőle, 21 országon át, 66 nap alatt. Hiszen a Splash-re vissza kell érni, mese nincs. Szerződtek befelé a vízumok, orvosi papírok, oltások, és az egyik legfontosabb, egy régi kiállítás kapcsán tett szívességnek köszönhetően, szóbeli ígéret érkezett, legfelsőbb mongol körökből, hogy a Cruiser behajthat a köztársaság területére. Ha nem is hamarosan, de ki fog derülni… hiszen ma keltek útra, Edit és Meki. Figyeljük előrehaladásukat, a küldött beszámolóik alapján írjuk tovább a Mongol Menet további fejezeteit, de addig is godspeed amici, szerencsés utat barátaink!

Már több mint egy hete lezajlott az idei Start Historic, és szerencsére a résztvevő újságírók már ébredeznek a verseny utáni pihenésből. Az Autónavigátor párosa a blogjukon publikálták élménybeszámolójukat, a Totalcar csapata pedig itt írt az eseményről két oldalban, ráadásul még egy videót is készítettek útjuk során (amit lejjebb is láthattok). Mindeközben saját galériánkba is bekerült néhány (eddig összesen 138 darab) kép. Van mit böngészni.

05/17 Frissítés Az Origo videója is eljutott hozzánk:

Szerencsére nincs háborús helyzet, de a hétvégi Start Historic, és a május végi HR Adventure Vakáció futam közeledtével fokozódik a hangulat a főhadiszálláson is.

A Startot a tavalyinál lazábbra, “barátságosabbra” ígérik a fiúk, miközben (most épp) úgy tűnik, a Vakáció futamon megint több mint 100 tájékozódási pont/feladathelyszín várja majd a résztvevőket. Szóval készülünk, hajtunk, nemcsak az utakon.

A Start Historicos felkészülés jegyében vasárnap beindítottam a versenyen használandó Trabant Trampom is. Több mint féléves állás után is pöccre indult az egyedi módon, korhű kelet-német stílusban ajtósított sárga cabrio.

Biztos jó kis program lesz a hétvégi túra, én már nagyon várom.